Ági, világoskék télikabátban

„A Nagy Füzetben tárgyalt testvéri kapcsolat valójában az, ami a nálam egy évvel idősebb bátyámhoz, Jenőhöz fűzött. Vele éltem át szoros közelségben a háborút”, mondta Kristóf Ágota egy 2009-es budapesti interjúban. Most ő, Kristóf Jenő mesél. A zalaegerszegi délután történeteiből itt csak mozaikdarabokat rakosgathatunk óvatosan egymás mellé. Sírást, nevetést.  

„Az első emlékeim Csikvándhoz kötődnek, mindhárman ott születtünk, akkor még nem Veszprém megyéhez, hanem Győr-Sopron megyéhez tartozott ez a pici kis település. Pápa és Győr között körülbelül félúton fekszik, még vasútállomása sincsen. A gyerekkorunkban nem volt ott se víz, se gáz, se villany, se semmi. Petróleumlámpával világítottunk. Igen, a családunkat mindenki ismerte, az öcsémet, Attilát – ő volt a legismertebb a családban természetesen – azóta is többször meghívták Csikvándra előadást tartani. Néhány éve pedig, egy falunap alkalmával egy egész kiállítást rendeztek a régi iskolaépületben – apám tanító volt Csikvándon – a Kristóf család tiszteletére. Még most is úgy vagyok, hogy elérzékenyülök, ha arra a napra gondolok.

Hatvan év után minden ott volt a falon: fényképek, kis cikkek, diákok visszaemlékezései. Nem csak apámról: anyám is részt vett a falu életében. A négy elemit végeztem el ott, tízéves voltam, amikor Kőszegre költöztünk.

”Kristóf Jenő 1934. szeptemberében született. Azért járt két osztállyal följebb a húgánál, mert Ági évvesztes volt, lévén 1935. októberi. „Viszonylag nagy az öcsénk és köztünk a korkülönbség, Attila négy évvel fiatalabb nálam. Ő volt a szüleink Pötyikéje, gyerekkorában sokat betegeskedett; ajnározták, óvták mindentől. Hál' istennek, most jól van.” (Az író-újságíró Kristóf Attilának köszönhetjük, hogy most itt vagyunk: ő vezetett el minket a legidősebb Kristóf testvérhez.) „Negyvennégyben – igen, negyvennégy nyarán – apám elnyerte a kőszegi tanítóképző intézet gyakorló iskolájának pedagógusállását. Kalandos költözés volt, mi az apámmal a vagonban aludtunk, a bútorok mellett.

Száznyolcvan kilométer Csikvánd és Kőszeg között a távolság, de a hurcolkodás akkor még nem ment olyan könnyen, mint most, hogy felpakolunk a kocsira, és visszük. Vonattal szállítottunk minden holmit – nekünk nagy újság volt. Kőszegen az Árpád téren laktunk, talán száz méterre a leánylíceumtól. A villany maga volt számunkra a csoda. Engem beírattak az akkor még papi kézben lévő gimnáziumba, a bencésekhez. Nagyon jó gimnázium volt, országos hírű tanárokkal.” (Ezen a ponton fölrémlik A Nagy Füzet nyitánya, amelyben hosszú út vezet a Kisváros vasútállomásáról a belvárosba, a városon túlra.) 

„Ági annyira közel volt hozzám – időben is –, hogy olyan, mintha mindig együtt lettünk volna. Az első emlékem róla inkább nevetséges, mint komoly. Tél van, az Ági az új, világoskék, divatos, műszőrme bundáját viseli - nagyon csinos benne. Karácsonyra kaptunk egy ródlit, azzal indulunk szánkózni. Valahol hat és tízéves korunk közötti ez az emlék, nem tudom pontosan megmondani, hogy melyik télen történt. Már egy kicsit lucskos volt az út – erre úgy emlékszem, mintha ma lett volna. A szánkót hozzákötöttük egy parasztszekérhez, azzal húzattuk magunkat. Szerencsétlenül járt a dolog, mert a vége az lett, hogy fölborult a szánkó, a világoskék bunda csupa lucsok; valószínűleg otthon nem dicsértek meg bennünket. Hát főleg engem. Bár inkább későbbi emlékeim vannak ilyen esetekről. Én voltam a legidősebb, a koromhoz képest is magas, erős fizikumú gyerek. Vezéregyéniség voltam a testvérek között, de én voltam a bűnbak is: a legtöbbször bizony én kaptam ki, ha csínytevésen értek bennünket. A családban később mindig azt mesélték, hogy kezdettől nagyon vigyáztam az Ágira. Szoros kapcsolat volt köztünk. Az öcsém szerint Ági szerelmes volt belém. Talán abban az értelemben igen, hogy fölnézett rám. A testvéri szeretet akkor is megmaradt köztünk - beleértve az öcsémet is -, amikor a negyvenes évek végén a család szétrobbant. Mi hárman is háromfelé voltunk már akkor: Ági Kőszegen, az öcsém Pápán, én Kőszegen jártam gimnáziumba.

Egy decemberi délután Kristóf Jenő zalaegerszegi otthonában, fényképek és emlékek között.

Abban az időben teljesen egyedül voltam. De sokan segítettek rajtam, például Budaker Guszti bácsi, akinek az 'énekesi pályafutásomat' is köszönhetem.” Nevet. Életre kel az a régi kőszegi est, ahol a jó orgánumú, jó kiállású Kristóf fiú megzenésített Ady-verset énekel zongorakísérettel. Hogyne emlékezne, melyik vers volt az: „Hurráh, jön az Öröm hajója / És hozza Lédát már felém.” Ezzel a dallal fölvételizett aztán a budapesti konzervatóriumba, ahol a sok jelentkező után elkókadt bírálók is fölfigyeltek a hangjára. Két évet végzett el itt – munka mellett –, aztán jött a katonaság. Még nem szerelt le, amikor megházasodott: Ági egyik gimnáziumi osztálytársnőjét, Molnár Magdolnát vette feleségül. (Ő már nincs közöttünk, hatvanévesen meghalt, súlyos betegségben.) A konzervatóriumot nem fejezte be, de a zene azért megmaradt Kristóf Jenő életében. Fia, Attila gitározik, mint hajdan az édesapja – és hát „Ági kisfia, Julien is muzsikus”. Korán nyilvánvalóvá vált, hogy Ágit az irodalom, az írás érdekli: „Ő már diákkorában verselt. De az anyánk is verseket írt, hatvan évesen; a kézügyességéből én is örököltem valamit.

Kristóf Ágota. Ahogy a testvérei szólítják: Ági (Fotó: Szendi Péter)

Az apánk egyházi énekeket szerzett. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut: amikor Ági Szombathelyen volt kollégista, én meg már Pesten tanultam és dolgoztam, versben leveleztünk a húgommal. Ilyenkor bánja az ember, hogy miért nem őrizte meg azokat a leveleket. (...) A Nagy Füzetről akkor szereztem tudomást, amikor már elkészült. Ági kézzel írt; azt a kéziratot láttam, méghozzá franciául. A lányom francia férjét – ők Franciaországban élnek – kértem meg arra, hogy fordítsa le nekünk a regényt. Megtette, még a magyar kiadás megjelenése előtt: az nem műfordítás, hanem szó szerinti. Két évig tanultam franciául, de az A Nagy Füzethez nem lett volna elég. Elmondhatatlan élmény volt az a legelső találkozás (amikor megjelent, azonnal elolvastuk a műfordítást is). Mert bár nem tudtam volna regényben megírni – de az emlékeim ugyanazok. Mondjam, hogy Nyúlszáj a második szomszédunkban lakott? Ugyanaz a határsáv, ahova gombázni jártunk anyánkkal. Jöttek a határőrök és pörlekedtek velünk, mert akkoriban kezdett szigorodni az őrizet; a kerítés még nem volt meg.

Az előtérben a Kristóf testvérek édesanyjának, Turchányi Antóniának a tablóképe (ő maga elöl, balra – de hát Kristóf Ágota által úgyis fölismerhető). Tanítói oklevelet szerzett rajzból, kézimunkából, háztartási ismeretekből. „A művészi hajlam inkább anyai ágon öröklődött”, mondja a legnagyobb fiú, Kristóf Jenő (középen).

Megvan a zsidók vonulása, a kőszegi téglagyár, amely a tranzittábora volt a háborúban ezeknek a nyomorultaknak; nem csak zsidókat tereltek ide. Arra is emlékszem, hogy az Árpád téren minden reggel jött egy stráfkocsi, le volt takarva ponyvával, alóla kezek-lábak lógtak ki: azokat, akik elpusztultak a téglagyárban, stráfkocsira szórva vitték a temetőbe. Nyoma nincsen, nem tudom, a sírok hol lehetnek. (...) Gondolom, azért nem kérdezi, mert túlságosan személyes, hogy a regénybeli nagymamának ki lehet a modellje. (...) Rögtön az első olvasás után nem gondoltam rá, csak később értettem meg, hogy az ikreket rólunk mintázta. (...) Áginak nagy fájdalma volt, hogy kiszakadt innen. Egyszer, a hetvenes években voltam nála. Akkor született Julien. Ha nem születtek volna Svájcban gyermekei, biztosra veszem, hogy előbb-utóbb visszaköltözik Kőszegre.

Az utolsó emlék? A Kossuth-díj átadására nem tudtam elmenni, mert nagyon beteg voltam akkor. Az utolsó emlékem néhány évvel korábbról az, hogy ülünk egy budapesti szálloda előterében – mi testvérek, meg Julien a barátnőjével –, és beszélgetünk.”