Hamza Istvánnak Esterházy Péter nem az ünnepelt író, hanem az osztálytársa volt

A közösségi oldalon volt olvasható nemrégiben egy poszt Esterházy Péter személyéről. Az írás alatt sok komment megjelent, aki figyelmesen végigolvasta mindegyiket, annak feltűnhetett Hamza István hozzászólása, amely így kezdődött: „Péter az osztálytársam volt.” Megkerestük, érdekelt bennünket, van-e kedve beszélni az íróról. Volt.

Hamza Istvánt sokan ismerik a megyében, régióban. Nemcsak mert a vízügyi igazgatóság kiváló mérnöke, hanem mert hosszú éveken át az 51. számú Sík Sándor Cserkészcsapat parancsnoka is volt. Kiváló közösségszervező, valódi társaságkedvelő ember. Sokszor találkoztunk, mégsem beszélt soha arról, hogy a pesti piaristáknál Esterházyval járt egy osztályba. Azt mondja, sose kérdeztem. Igaz. Ezúttal viszont alkalmam nyílt rá. A házukba hívott minket, a kedvünkért régi fotók is előkerültek, köztük az 1968-ban érettségizett IV. A osztály tablóképe.

A kor fényképezési szokása szerint a tanulók nagy komolyan néznek a távolba. Esterházy Péter mellett Hamza István. Az írót tizennyolc évesen alig ismernénk meg, hiányzik a jól ismert hosszú haj, nincs szemüvege, és István sem viselt még szakállt. Az interneten is megtalálható másodikos osztályfotón a gimnazisták még helyesebbek. Ott István ül Péter előtt egy padon. Erzsi, István felesége kávét hoz, meleg pogácsát és mazsolás süteményt, hátradőlünk a kényelmes kanapén, és vendéglátónk mesélni kezd.

- Budapesti vagyok, csak 1974-ben kerültem Szombathelyre. A Józsefvárosban nőttünk fel, a Reviczky utcában a lakásunk ablakából pont a piarista rendházra láttam. A szüleim részéről világnézeti állásfoglalás volt, hogy oda írattak gimnáziumba. A piarista gimnázium nem a szokásos értelemben volt elitiskola. Nem a tanulmányi eredményről szólt, hanem a ragyogó tanárokról, akik azért is tanítottak kiemelkedő színvonalon, hogy az államhatalom ne szólhasson bele a működésbe. Általánosságban elmondható, hogy a szülők tudatos állásfoglalásként íratták gyermekeiket a kevés működő egyházi fenntartású gimnáziumba – mondja Hamza István.

Nem véletlen tehát, hogy István egy osztályba került Esterházy Péterrel. A kezdetekkor egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy osztálytársuk egy született főnemes. Mind hétköznapi emberek voltak, közel azonos ruházattal, holmival, ahogy akkoriban mindenki. A hatvanas évek Magyarországán pedig egyáltalán nem volt előny arisztokratának lenni.

Nem tudták, mivel jár, mit jelent ez a szó: arisztokrata. István úgy fogalmaz, ő igazi kuruc légkörben nevelődött, az Esterházy család neki túlzottan labanc volt, a két fiú nem kötött szoros barátságot. Esterházy Péter semmilyen módon nem kérkedett a nevével, de egész személyisége magabiztos és határozott volt. István azt mondja, mivel sem irodalmi, sem politikai szempontból nem számít szakértőnek, az író műveiről, írásairól nem akar beszélni, neki Esterházy Péter nem az ünnepelt író, hanem egyszerűen az osztálytársa volt.

- Péter a jó tanulók közé tartozott, nálam jobb volt bizonyos tárgyakból, de ne higgye senki, hogy ő volt az osztály zsenije. Egyáltalán nem tűnt ki a tanulmányi eredményeivel, a matematikához viszont a kezdetektől vonzódott, Pogány János rendkívül hírneves és legendásan szigorú tanár úr tanított minket, nagyon sokat tanultunk tőle, és nem csak matematikát!

István persze az irodalom-órákra is szívesen emlékezett vissza. Esterházy Péter nem, Say István viszont kiemelkedő volt ezen a téren. Ő volt az osztály nagy irodalmi reménysége.

- Ő volt a koszorús költő, mindig jelesre vizsgázott, vitathatatlanul ő volt a legjobb. De magyarszakkörre mind jártunk. Én is, és Péter is.

Hamza Istvánt Jelenits István személyiségéről kérdezem. A kiváló irodalomtörténészről, piarista tanárról, teológusról, akit az író sokszor idéz könyveiben, és köztudomású, hogy jó kapcsolatban voltak később is. Mindenki szerette, mondja. A pontosítás kedvéért hozzáteszi, Jelenits tanár úr nem magyart, hanem hittant tanított az osztálynak az utolsó két évben. Az irodalomszakkörnek viszont nagy volt a presztízse, Jelenits István az egyik vezetője volt. A szakkörben egyszer pályázatot hirdettek, verseket vagy novellákat lehetett írni, és a jeligével beadott írásokat a pályázók iskolatársai bírálták.

- Már nem emlékszem, hogy miért, de a bírálatra megkapott rövid novelláról az első percben tudtam, hogy azt a Péter írta. Nem tudom megmagyarázni, honnan, de tudtam. Rendkívül érdekes szöveg volt, meghökkentő szófordulatokkal, szellemes, különös és szokatlan. Bevallom őszintén, nem értettem, miért írja ezt, hiába kerestem az írás üzenetét.

Hamza István nevetve meséli, hogy a novella nem igazán tetszett neki, de nagyon megdicsérte a szerzőt, mivel pontosan tudta, hogy Esterházy Pétert, az osztálytársát dicséri meg.

- Ezért is mondom viccesen gyakran társaságban, Pétert én indítottam el az irodalmi karrier útján. Én voltam ugyanis az első kritikusa, és nagyon jó véleményt írtam róla.

István képeket mutat, közben mesél, a testnevelésórákról. A piaristáknál nem volt rendes tornaterem, volt viszont egy földes és egy kerámiával lerakott udvar, az órák többségében a tanulók ott fociztak, kosárlabdáztak. István jól kosarazott, Pétert inkább a futball érdekelte. Öccséből, Esterházy Mártonból lett válogatott futballista, Péter nem annyira jól, de lelkesen rúgta a labdát a többiekkel. Szó esik a gimis bulikról is.

Péter korán megismerte későbbi feleségét, Reén Margitot, Gitta asszonyt. osztálytársuk, Kovács Zsolt Gitta testvérét, Mariannt vezette oltárhoz, akit maguk között Putyinak becéztek. Aztán megtudjuk, járt István az Esterházy családnál Csillaghegyen. Egyszerű, kedves emberek voltak. Osztálytársa mamája elmesélte akkor nekik, hogy Péter egyik testvére egyszer sírva ment haza, mert verekedésbe keveredett. Azért bunyóztak a gyerekek, mert az édesanyát „lehercegnőzték”. A sütemény jócskán elfogyott, mire az is kiderült, mi lett a Say Istvánnal. Szegényt először nem vették fel az ELTE-re, magyar szakra, az osztályból elsőre csak négyen kerültek be a felsőoktatásba, Esterházy és Hamza is köztük volt. Say Istvánt csak azután vették fel az egyetemre, hogy nyomdásznak tanult, így már munkáskáder lett. Később művelődési házakat igazgatott, megyei művelődési vezető lett, esszéket és verseket ma is ír.

Megtudjuk, tényleg legendás testnevelő tanár volt Szilágyi Géza bácsi, aki állítólag Esterházynak a Semmi művészet című regénye címét ihlette. Ő mondta állítólag az órákon, „futás, csináljátok, csak semmi művészet”. István azt gondolta, testnevelőnek tanul tovább, ezt megosztotta Géza bácsival is, aki hatvanévesen felugrott a korlátra, bemutatott egy gyakorlatot, majd azt mondta, hogy na, ilyen lesz a felvételi! Növendéke szó nélkül elállt a választásától, inkább mérnök lett. Szóba kerülnek a magnószalagra rögzített felolvasások, a dramatizált Jób könyve, amit Jelenits István a kedvükért írt meg, és sok más iskolai történet. Esterházy első könyvét, a Fancsikó és Pintát, István is megvette, aztán még néhányat, de soha nem dedikáltatta egyiket sem.

Pedig rendszeresen találkoztak, az író szinte minden osztálytalálkozón ott volt, feleségével együtt. Szívesen társalgott, mesélt. Ilyenkor szóba kerültek az iskolai csínytevések, az egyetem, a család. Dedikálásra nem volt szüksége később sem, pedig a szombathelyi író-olvasó találkozókra, felolvasásokra mindig elment. Egyszer az egykori Művészetek Házában is végigülte az estet, Dés fújt. Nem értette, mi a csudát nevet minden rajongó a teremben, mikor Péter pont olyan, mint volt mindig is, azaz érthetetlen. A történeteinek nem lehet sem elejét, sem végét venni, mondja István.

De becsülettel meghallgatta, aztán megölelték egymást, mint mindig, minden alkalommal.

Az utolsó osztálytalálkozón betegsége miatt már nem volt ott. István Gannára is elment, hogy végső útjára kísérje az írót. Jelenits tanár úrral és több osztálytársával a tűző napon álltak, nem hitték el, hogy ez megtörténhetett, korán ment el Péter.

Erzsi közben közénk ül, és azt mondja, Péter mindig megdicsérte a haját. Mindketten szépen őszültek ugyanis.

- És azt elmondjam, hogy általános iskolába meg a Fischer Ádámmal jártam? – kérdezi váratlanul István.

Ezen már csak mindnyájan nevetni tudunk. Búcsúzóul odasúgja, hogy neki nem mindegy, mikor lesz a magyar próza napja. És ahogyan Esterházy Pétert ismeri, neki sem lenne mindegy. Biztos, hogy határozottan elutasítaná személyének dicsőítését.