A Horvátzsidányban élő, csepregi származású Pusztay János nyelvjárásban írt könyvet

Igazán jól szórakozhat az, aki ezt tudja olvasni, aki meg nem, annak érdemes meghallgatni a kísérő CD-t, hogy megérti-e a magyar nyelvváltozatot, a professzor maga olvassa fel a szöveget.

A nyelvész Horvátzsidányban lakik 2004 óta. Pont akkor költözött oda Szombathelyről, amikor megjelent a Búcsú váramtól című könyve. Ebből sokan azt hitték, hogy a fizikai eltávolodásra utal, de nem: szellemi elszakadást jelentett. Amint mondja, az ELTE az alma matere, Horvátzsidány pedig kellemes hely, befogadó a horvát közösség. A tavaszi karantén idején a felesége Pesten ragadt, ő meg itt, hozták neki a falubeliek a gyógyszert, bevásároltak, ellátták mindennel. 72 éves, rá is vigyáznak.

A könyvből kiderül, hogy írója csepregi származású, sok történet kötődik a településhez, amely akkor falu volt. Pusztay János a nagyszüleinél töltött minden nyarat, mielőtt leérettségizett.

– Volt néhány tábla földjük, lovakat, teheneket tartottak, nekem is dolgozni kellett, de élvezettel csináltam – meséli. Kora reggel kiganajoztam az istállót, átkeféltük a lovakat, a nagymama fejt, én vittem a tejet a csarnokba. Amikor a mama már nem sütött otthon, csak megdagasztotta a kenyeret, én húztam kiskocsin Alsóvárosból Felsővárosba a pékhez, és délután mentem érte. Máig emlékszem a frissen sült, megrepedezett kenyérhéj ízére, amit hazafelé jól megcsipegettem. A kenyércsücsöknek ma sem tudok ellenállni.

Pusztay János gazdálkodni nem tanult meg, de életre szóló élményeket szerzett Csepregen, és nagyon becsüli a paraszti munkát.

– Most, öregkoromban jön elő az bennem, hogy mitől lesz jó a kenyér? Attól nem, ha én írok egy könyvet a nyelvészeti kérdésekről. Óriási érték, amit a kétkezi társadalom produkál az ország számára – mondja a professzor, aki nosztalgiával gondol a csepregi időkre. Kertet nem művel, de a gyümölcsfáit maga metszi, szőlője már nincs a Somlón, mint korábban, viszont a jó borokat nem veti meg. Neves pincészetektől vásárol magyar borokat – mindig szárazat –, vöröset Szekszárdról, fehéret a Somlóról, Badacsonyban pedig azokból választ, amelyeket a visszatelepített régi Kárpát-medencei szőlőfajtákból készítenek. A felesége sárospataki, ha arra járnak, ott is bevásárolnak borokból.

– Itthon étkezem, és nem tudom elképzelni az ebédet két deci bor nélkül, mindig az ételhez illőt iszom – tudjuk meg tőle. – Nagyon kényes voltam az éttermekben is, még a bor felszolgálása sem volt mindegy, mert tisztelettel kell kihozni, nem csak úgy odalökni…

Bár Csepreg közel van, a professzor Horvátzsidányban nem hallja a vasi nyelvjárást, amire maga is átváltott anno, ha hazaért. „Most gyüttem a buótbu” – ilyen itt nincs. A regionális köznyelv uralkodó, de belőle jó érzésekkel jön elő gyerekkori nyelvváltozata.

– Javasoltam, hogy legyen a magyar nyelvjárásoknak egy államilag elismert napja, hogy fogadtassuk el a közvéleménnyel, hogy ez egy létező jelenség, és színesebb, mint a köznyelv. Aki tájszólásban beszél, az nem bunkó, akit azonnal kabaréba kell citálni, és csúfolni lehet. A nyelvjárás nem gúnyolni való.

A kezdeményezést felkarolta a Magyarságkutató Intézet, Kásler Miklós miniszter elvállalta a rendezvény fővédnökségét. December elsejét jelölték ki a magyar nyelvjárások napjának, 2020-ban meg is tartották az elsőt, a járvány miatt online konferencia volt, de nemzetközi: határon túli magyarok részvételével.

Kiemelt képünkön: Pusztay János a horvátzsidányi háza udvarán a könyvével