Tucatnyi veleméri sökfa

Veleméren is így van ez: pár lépésnyire van egymástól az Isten háza és a holtak nyughelye. A köztes utat fák terítik be levelekkel, egészen vastagon. Egyiket, másikat felkapja a szél, és hamar átrendezi lábunk alatt a természet szőnyegét.

A levél jelzés. Arra figyelmeztet, hogy nem téveszthet meg bennünket az őszi napsugár, amely most még – túl az idején – olyan eleven. Mert az elmúlással számolni kell.

Az út egyik szélén égbe törő fa – talán szürke nyár lehet –, a másikon díszesen faragott temetőkapu. Pont egymással szemben. Egyik még élet, a másik már halál. A fa útja ez, így megy át egyik világból a másikba. A veleméri sökfák is életerős fák voltak hajdanán, aztán temetői fejfa lett belőlük. Tehetősebbek kemény tölgyből, szegényebbek puha fenyőből készíttették. De nem az örökkévalóságnak, csupán két-három emberöltőnyi időre.

Mert a kő, a márvány mondjuk úgy, örök, a sökfa viszont nem az. Szépsége elillan, tartása megrogyik. A 100-160 centis fa úgy lesz egyre kisebb és kisebb, ahogy süllyed a talaj, korhad a földbe vetett rész. Végül eggyé válik a természettel. A veleméri sökfákat is gyűri az idő, alig több mint egy tucat van belőlük a temetőben. Szinte mind düledezik, egyik jobbra, a másik balra. Csak egy ép sökfát találunk, ezen a belevésett név is, évszám is jól olvasható. 1948-ban állíttatták, hogy idáig kibírta, az a gondozásnak, a fa karbantartásának köszönhető. Valaki egészen biztos jár a sírhoz: élénk színű művirág jelzi ezt a földön, műanyag palackba tuszkolva és egy másik csokor a fához szorosan hozzádrótozva. Egy másik – a földből alig kiálló, harminc-negyven centis – sökfa tetejét régen elszáradt virág fogja közre. Valamikor nefelejcs lehetett, emlékeztetve arra, hogy te, aki itt jársz: ne felejts.

A többi ismeretlen sírt jelöl. Már csak Isten tudja, hogy kinek állították és mikor. Ha hagyatkozhatunk a történelmi tényekre, akkor református vagy evangélikus elhunytaknak, valamikor a 19. és a 20. század folyamán. De többnyire reformátusoknak, az Őrségben belőlük van több. Ennél tovább azonban nem jutunk, bármenynyire is szeretnénk tudni, hogy kik nyugszanak az elhagyott fák alatt.

A sökfákat kevésbé vagy szinte egyáltalán nem díszítették. Ez egyfelől a református és az evangélikus felekezet puritánságára, visszafogottságára utal. Ha mégis került díszítés a fa felső részére, az úgynevezett süvegre, akkor az általában csillag volt vagy szomorúfűz. Előbbi ősi jelkép, sokféle jelentéssel. Felfogható az örökkévalóság szimbólumaként, a református szimbólumnak számító szomorúfűz a mulandóságra utal. A szokatlanul meleg október végi napsütésben nehéz otthagyni ezt a helyet. A temetőt, ahová az ember általában nem vágyik.

A veleméri temető zsákutca, a folytatása erdő, az ezerszínű Őrségben. A közeli templom vigyázó bástya, amely őrzi itt a békét és megnyugvást ad az érkezőknek.

Visszanézünk a sökfákra. Még egy utolsó pillantás. Vajon jövőre itt lesznek-e még, vagy beleolvadnak a természetbe? Állhatunk-e itt egy év múlva is sapka és kalap nélkül – őrségi nyelven szólva sőgetlen – az őszi napsugaraknál? Vagy ború és köd jön, ami láthatatlanná tesz minden emléket és elviszi a sökfáinkat?

Kinek mi az útja, ez a tanulság. A végső út mindenkinek ugyanaz. A fának is, az embernek is. Az erős tölgyből is, a puha fenyőből is lehet bölcső és koporsó. Kosztolányi Dezső „szépnyelven” így mondaná: Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel ledönt nagy kegyetlen a fekete sírba: a temető minden fájára az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

Kiemelt képünkön: Sökfák a veleméri temetőben – maradt még belőlük