Norvégiai nászútján is a madarakkal volt elfoglalva a kőszegi tudós – aztán megírta A lábszánkózás kézikönyvét

A tudományhívő 19. század közepén  jelent és erősödött meg a mai értelemben vett madárvédelem. Az előzményekről Vig Károly elmondta: a német gazdák annyira fölháborodtak a Mediterraneumban tapasztalt madárpusztítás láttán, hogy a Monarchia illetékes szerveihez fordultak. Nem eredménytelenül: 1875-ben madárvédelmi megállapodás jött  létre Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia között. Az alapkérdés azonban továbbra is az volt, hogy vajon hogyan vonulnak a madarak. Mi a meghatározó szempont: Útvonal? Arculat? Ezek tisztázására a tudomány eszközeinek bevetésére volt szükség. Külön szerencse, hogy Rudolf trónörökös szintén érdeklődést mutatott a madarak iránt -  kiváló madármegfigyelő volt –, fölmérte az ügy jelentőségét, támogatta a madártani kutatásokat. Annyira, hogy Bécsben megrendezték az első madártani kongresszust. (Rudolf korai halála aztán közbeszólt, legalábbis a magas szintű személyes elkötelezettség eltűnt a rendszerből.) A második madártani kongresszusnak viszont Budapest adott helyet 1891-ben. Ezt a konferenciát már kifejezetten azzal a koncepcióval rendezték meg – élén Herman Ottóval és Chernel Istvánnal –, hogy tudományos alapokon mindenképpen tisztázni kell a madárvonulás mikéntjét, és a cél érdekében országos madármegfigyelő-hálózat kiépítése szükséges. A budapesti kongresszus nagy nemzetközi sikert aratott, 1900-ban egyezményt fogalmaztak Párizsban, ezt az egyezményt Magyarország 1907-ben ratifikálta. Aztán „feledésbe merült a történet”  (nyilván a történelem is közbeszólt), mindenesetre Vig Károly hangsúlyozta: sok évvel később amerikai tudósok mondták ki, hogy a múlt századfordulón – Chernel Istvánnak és kollégáinak köszönhetően – paradigmaváltás történt. A budapesti kongresszuson mondták ki először, hogy a természetvédelem – benne a madárvédelem – globális kérdés, problémáit csak nemzetközi összefüggésben lehet megoldani.

A 150 éve született Chernel István különben a magánéletében is tudósként viselkedett. Jellemző, hogy norvégiai (!) nászútján madármegfigyelést végzett, hazatérve pedig – mintegy mellesleg – megírta „A lábszánkózás kézikönyvét”. Igen: ez a sí, úgyhogy nemsokára síelők siklottak a kőszegi Szabó-hegyen. Herman Ottó után ő volt a Magyar Ornitológiai Központ igazgatója, Magyarország madarai címmel megírta ebben a tárgyban az első komoly monográfiát. Mindemellett „vadászember” is volt.  Víg Károly itt megjegyezte: érthető, hogy a gyűjtés eszköze a vadászat (a fegyver), mégis: ezen a ponton - látva a vadászatok után készült fotókat, a büszke vadászok lábánál az elejtett zsákmányt - „kérdőjelek” is támadnak az emberben.  Pedig Chernel István a madarak múzeumi bemutatásának szemléletét is megújította, méghozzá az életszerűség jegyében. A korábban dívó német iskolák kitömött preparátumnak – tárgynak - tekintették a bemutatott madarakat. Chernel azonban nem: számára egyértelmű volt, hogy a madár a természet része, és ebben a szellemben igyekezett megismertetni  a közönséggel (élőhely, „hasznosság” stb.). Még nem ismerte, csak élte a mai európai jelszót: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Hamar  megalapította például az Országos Állatvédő Egyesület kőszegi fiókját. Ő vezette be – amerikai mintára – a madarak és fák napjának megünneplését Magyarországon. És lám: ez az ünnep a miénk, máig létezik.

(A Savaria Múzeum és az MTA Vas megyei testületének közös tudományos ülésén előadás hangzott el  a 180 éve született orvos-botanikus, Waisbecker Antal munkásságáról, a 150 éve született Saághy Istvánról – azaz a Kámoni Arborétum felvirágoztatójáról, Pákay Arnold tanár-muzeológusról, Horváth Ernő muzeológusról.)