Harc a nagy vasi hóval és a gyermeki énemmel

Lekuporodtam hozzá, s felkelt a világ

Emlékszem, amikor még nem voltam senkinek az anyukája, sőt, még nekem is csak néhány éve volt anyukám, akkor még örömmel ugrottam „fejest” a hatalmas hóba, később pedig csúszkálva közlekedtem a suliig. Minden olyan egyszerűnek tűnt, most meg minden olyan borús télvíz idején. Fáj az arcom, ahogy megcsípi a hideg, beázik a bakancsom, két nadrágot kell felvennem, hogy hajnalban komfortos legyen az út az állomásig.

Kedden hatalmas hóra ébredtünk. Én az ellenséget láttam benne, LL meg boldog volt. Nagyon boldog. Anya, havacska! Szánkóval a bölcsibe.- mondta egyik délután, amikor apukája megérkezett vele. Persze a felnőttség megint közbeszólt. Nincs idő a hóban játszani, mert főzni kell, mert a koránkelést megelőzve a mamánál alszol, mert el kell válogatni a ruhákat, mert kemény a hó, mert boltba kell menni, amit lassít a hó meg a fagy ... Ezeket tényleg kell csinálnia az ember lányának, s a gyaloganyuság hátránya, hogy ha ki kell mozdulni- különösen télen- sok időt vesz igénybe.

Aztán egyik délután, amikor már végképp bűntudatom volt, hogy a morcos (és sokszor lusta) felnőtt énem legyőzi a kisfiam menniakarnékját, beadtam a derekam. Mami, LL meg én nekiindultunk. Micsoda csoda! Csak úgy siklott a szánkó, az apró fiúcska meg kacagott, ahogy megdőlt oldalra a buckás hóban. Miénk volt a lakótelep hava, s jege.

És ahogy én lekuporodtam,/ úgy kelt fel rögtön a világ - Szabó Lőrinc sorai csengenek a fülemben. Néha meg kell állni, otthagyni a mosatlant, hagyni a tegnapok és holnapok gondját, egy kicsit gyereknek kell lenni.

Mert mi mindent máshogy csinálunk

Holyogót gyúrtam neki- ő így hívja. A nyári „ Nesze, kavics! ” helyett most „Nesze, holyogó” kíséri a dobás aktusát. Minden gyermeki perc, amit megoszt velem, aranyat ér. Ez az, ami nem veszhet el a mókuskerékben sem. „(...) ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.”

Aztán PILLANGÓT épít a FÁRA hóból. Egy biztos, nem egy hétköznapi gyerek. Milyen érdekes a gyermeki fantázia, ahogy szárnyal. Minden lehetséges számukra. Ilyenkor elhiszem, hogy ilyen színes a világ. Hópillangók repülnek a fákra a dermesztő hidegben. Egy kicsit megint úgy érzem magam, mint általánosban, amikor még én voltam a fura lány, mert trillázva sétáltam haza a suliból. Boldog voltam, mert a fantáziámnak semmi nem szabhatott határt. A felnőtt lét pont ennek a gyilkosa. Nehéz visszarázódni ebbe a boldog, gyermeki állapotba. Remélem, én meg tudom tartani őt a rohanó okosgenerációban is álmodozó gyermeknek, amíg lehet!

Nagy durcázás kíséri a tényt, hogy fel kell mennünk a „házikóba”. Apró keze szinte jeges a kesztyű alatt, az arcát is megcsípte a hideg- bár őt nem zavarja annyira, mint engem. A lakásban persze már enyhül a harag, pizza sül puha gyurmából. A fehéren piros, a lilán meg rózsaszín a feltét.

Anyakirálynő/ Anya, a királynő

Kicsi korában minden lány legalább egyszer szeretne királylánynak vagy királynőnek öltözni farsangon. Ez természetesen velem sem volt másként. Azt viszont nem gondoltam, hogy közel a harminchoz válok majd igazi királynővé. LL egy esküvői ruhás képet látott rólam, s egyből megszólalt: WOW, anya, a királynő. Mondanom sem kell, hogy sosem éreztem szebbnek magam, mint abban a pillanatban- pedig a derkoratív megjelenéstől még a szép ruhában is igen messze állok.

Három boldog gyermek otthona

Amíg mi kiszórakoztunk magunkat, apa is lazított persze. Előhívta a gyermeki ént némi számítógépes játékkal. Ő a sárkányok és furcsa lények birodalmában járt délután. Infantilizmus vagy egyszerű boldogság vajon? Amikor nagymamám édesapámat egyszer édes kicsi fiának szólította, elmosolyodtam. Ő rám nézett, majd azt mondta: Ne nevess, amíg élnek a szülei, addig mindenki gyermek marad. Úgy látszik, ez duplán igaz. Bár nagyon fáradtak voltunk, boldog és elégedett gyermekként aludtunk el végül mindhárman azon a napon.

Két hét múlva ismét találkozunk.