Szecessziós árnyjáték Szombathelyen

A Magyar Építőművészet című folyóirat 1914 áprilisi számában Kotsis Iván mutatta be kollégája, Wälder Gyula első alkotásait. Wälder akkor még csak 30 éves volt, de már jelentős szakmai teljesítmény állt mögötte. Családja Nagybecskerekről került a Nyugat-Dunántúlra.

A família több tagja is az építészettel foglalkozott, ezért az egyes családtagokat gyakran összekeverik. Apja Wälder Alajos Szombathelyen építési vállalkozóként és tervezőként dolgozott. Egyik nagybátyja, Wälder József Sopron tiszti főmérnöke volt, a másik, Wälder János Temesváron rajztanárként, illetve festőművészként kereste a kenyerét.

Gyula 1884-ben Óperinten született, a szülőházat ma tábla jelöli. Óperint akkor még közigazgatási szempontból különálló településnek számított, csak a következő évben csatolták Szombathelyhez. Gyula apja, Wälder Alajos 1904-ben meghalt, de a tekintélyes örökség és az elnyert ösztöndíjak lehetővé tették, hogy fia zavartalanul folytathassa építészeti tanulmányait. A budapesti műegyetem mellett a Bécsi Művészeti Akadémia építészeti karára is beiratkozott.

A korszak építészeti stílusirányzatai közül a historizmust gondolta magához közel állónak. Friedrich Ohmann profeszszor óráit látogatta, őt tekintette mesterének. Ezzel egyidejűleg nagy hatással volt rá az Otto Wagner-féle szecessziós irány is. Wälder a pályája kezdetén e két – megnyilvánulásaiban egymással ellentétes – irányzat között kereste az egyensúlyt. Szombathelyre hazatérve hamar megbízásokhoz jutott, így például részt vett a múzeum épületének bővítésében is.

A Magyar Építőművészetben megjelent írás az 1909 és 1914 közötti jelentősebb munkáit mutatja be. Közöttük szerepel a nagyenyedi zsinagóga terve, amelyet 1909 körül még egyértelműen szecessziós stílusban készített el.

Kicsivel később, 1910-ben az ő tervei alapján épült fel Dömötör Jenő szombathelyi lakóháza. Ez az épület ma „lecsupaszítva” áll a Wesselényi utcában. A homlokzat és a külső falfelület ornamentális díszei, domborművei az elmúlt évszázad folyamán eltűntek (a gazdagon használt ornamentika a szecesszió jellegzetességei közé tartozik), de szerencsére megmaradt a kovácsoltvas kerítés. A kerítésről készült fényképek ráadásul több folyóiratban és szakkönyvben is megjelentek. A környezet a száz év alatt erősen megváltozott. Nem tudjuk rekonstruálni, milyenek lehettek ezen a környéken eredetileg a fényviszonyok. Ez azért fontos, mert a rácsot hat, fémből kivágott figura díszíti, amelyek alkalmanként – a napszakok változásával összhangban – különös színházi előadás: árnyjáték szereplőivé válnak.

Mindezzel együtt elmondható, hogy Wälder Gyula szecessziós időszaka nagyon rövid ideig tartott. Megvalósult munkái közül valószínűleg a Wesselényi utcai egykori Dömötör-ház az egyetlen, amelyik fenntartások nélkül idesorolható. De a kísérletezéssel a későbbiekben sem hagyott fel, csak másik utat választott. Egykori tanára, Friedrich Ohmann munkáját folytatva őt is az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként lehet a régi korok művészetét felhasználni, újra élővé tenni a 20. században (a művészettörténeti korok változását tekintve voltaképpen az „újrahasznosítás” mindig a fontos kérdések közé tartozik). Ő maga a barokkért rajongott (amelynek gazdagsága akár a szecesszióra emlékeztethet). Budapesten élt, hatalmas életművének csak kis része kapcsolódik Szombathelyhez. A világháború utáni években részt vett Szombathely új rendezési tervének elkészítésében. A harmincas években az ő tervei szerint bővítették a Szent Márton-templomot és épült meg a domonkos kultúrház. Közhivatalt viselt, majd egyetemen tanított. Eger és Gyöngyös barokk városrészeinek megóvásán dolgozott. A fővárosban neobarokk köz- és lakóépületek, bérpaloták sorát tervezte. Kritikusai az általa kidolgozott „új-régi” stílust „ipari barokknak vagy „Wälder-barokknak” nevezték. Konzervatív ízlésű építészként tartották számon. 1935-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Szülőföldjétől sem távolodott el teljesen. 1939-től 1944-ben bekövetkezett haláláig a szombathelyi-kőszegi kerület országgyűlési képviselője volt.