A tudós hat éve köztünk él – Megvédte nagydoktori disszertációját prof. dr. Szidor György

Az anyagtudományi laboratórium ajtaján, ahol ki van írva Szidor György egyetemi tanár neve, angolul ez áll: „Full Professzor” – arról beszélgettünk, milyen gyökerekkel, milyen tanulmányok és kutatások révén alakult ki ez az identitás.

Szidor György (44) a Kárpátaljáról származik, édesanyja tanár, édesapja állatorvos, de a dédapja és nagyapja matematikus volt. A dédapa, Kolb Béla két egyetemet végzett: Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet és a prágai Károly Egyetemet Csehországban. Egyébként Nagyszőlősön a kereskedelmi főiskolának az igazgatója volt. Vas megyei vonatkozás, hogy a testvére – magyarosította a nevét –, Kolbay Ödön Vasváron volt tanárember az 1950–70-es években.

– Gyerekként ismertem a matematikus-fizikus dédapámat, évente háromszor-négyszer láttuk egymást, 91 éves korában halt meg 1992-ben, akkor 15 éves voltam. Mindig kérdezett, hogy mit tanultunk az iskolában. Nem szerettük ezt a kérdezgetést, a dédanyánk mindig rászólt: „Béla, fejezd be!” – meséli Gyuri, akiben azonban anyai ágon „kinőhetetlenül benne volt a matek”, a nagyapja is matematikus volt, ő is az lett – fizikával bővítve –, sőt anyagtudományi kutató és egyetemi tanár.

A nagydoktori disszertációja a szövetszerkezetek kialakulásával foglalkozik: az anyagok alkotórészeivel, hogyan helyezkednek el az atomi cellák a szemcséken belül. Ez azért fontos, mert meghatározza, hogyan viselkedik az anyag megmunkáláskor, terheléskor vagy például mágneses térben. Gyuri az alumíniumötvözeteket tanulmányozza, amelyeket az autóipar az utóbbi húsz évben használ, mert könnyűek, és így kevesebb a kocsik szén-monoxid-kibocsátása.

– A hagyományos, régebbi ötvözetek nem rendelkeztek a kívánt mechanikai tulajdonságokkal, az alakítás során elvékonyodtak, megrepedtek. Ezt a problémát meg kellett oldani, és a kulcs azon az atomi szinten van, ahol én vizsgálódtam – fogalmazza meg a professzor kérdésünkre a lényeget a lehető legegyszerűbben.

– Az alumínium-előállítási technológiát oly módon kell beállítani, hogy megkapjuk a megfelelő anyagszerkezetet, más néven kristálytextúrát. Ez egy műszaki kihívás, hiszen nem látunk bele az anyagba a megmunkálása során, ezért voltak szükségesek azok a vizsgálatok, amelyekkel az utóbbi tizenöt évben foglalkoztam. Matematikai modelleket dolgoztam ki, hogy össze tudjuk kötni a makro- (technológiai, műszaki) világot az atomi szinttel. Röviden: meg kellett találni azt a receptet, hogy miként lehet úgy létrehozni egy lemezt, hogy az alakításkor ne repedjen meg. Mindezt sok cikkben és több könyvben leírtam, a publikációimra több mint ezren hivatkoztak; a nagydoktorim mindezek szintézise volt, a nyilvános védésem 97,5 százalékos lett. Most várom a doktori cím odaítélésének dokumentumát.

A laborasztalon az extra műszerek mellett egy tányéron gyurmavirág, nyuszi, süni és a csillagos ég – Gyuri kislánya, az ötéves Krisztina szokott itt lenni az édesapja mellett, ha az édesanyjának, Andrianának dolga van, és csak a hároméves Annát tudja magával vinni. Szidor György Belgiumból jött, a genti egyetemen volt kutató és oktató, hat éve él Szombathelyen, a gyerekek már itt születtek.

– Azzal csábítottak ide, hogy itt felépíthetek egy 21. századi anyagtudományi labororatóriumot; ez nagy kihívás volt, és én szeretem a kihívásokat. Különböző forrásokból be tudtam szerezni a laborhoz szükséges berendezéseket: pásztázó elektronmikroszkópot, amellyel képes vagyok vizsgálni azt, amiről írok, optikai mikroszkópot, mikro- és makrokeménység-mérőt, nanoindentort, szakítógépet, Charpy-ingát. Vannak saját fejlesztési projektjeink, melyeket megvalósítottunk a szombathelyi kollégákkal tervezéstől kezdve, gyártással és összeszereléssel befejezve. Ilyen a kísérleti hengermű és az ultragyors hevítőberendezés. Mind a kettő berendezés szolid hátteret biztosít az innovatív gyártási technológiák fejlesztéséhez. A korszerű infrastruktúrát nemcsak a kutatásban, hanem a gépészmérnökképzésben is használjuk.

A Full Professorban az a csodálatos, hogy miután elfárad az atomi világ vizsgálatában, amelyet a nagy felbontású, kétszázmillió forintos elektronmikroszkópon keresztül nézeget, felbukkan az egyetemi menzán, kér egy mákos gubát vaníliaöntettel, vicceket mesélve megebédel, majd visszatér a nanorészecskék tanulmányozásához. Láthatólag könnyedén jár át a hétköznapi és a tudományos világ között, de – azzal együtt, hogy a vérében van – sejthető, hogy nem napi nyolc órát dolgozik, hanem sokkal többet.

– A kulcs az absztrakció – mondja, az életünk is az. – Mindenki másképp látja a világot, és ezért mások is vagyunk. A kutató próbál absztrahálni egy elméletet, ír rá egy matematikai algoritmust, és elkezd számolni vele, az eredményt összehasonlítja egy kísérlettel. Aztán abbahagyja, pihenteti, elmondja másoknak, megvitatják, olvas, megnézi, mit csinálnak a többiek ezen a területen, az ötleteket beépíti a modellbe. Olyan ez, mint egy puzzle, egyszer csak elkezd összeállni a kép, hogyan kell ennek működnie. Ha az algoritmus működik egy esetben, működhet-e más esetekben is, lesz-e belőle általános; mindez sokéves munka – meséli Gyuri a mindennapjairól.

Az is kiderül, hogy legalább napi tizenegy órát dolgozik, de gyakran többet. Az egyetemi órák mellett heti másfél napot fordít a kutatásra, és ez egy csökkentett üzemmód, mert mióta ő lett a Savaria Műszaki Intézet igazgatóhelyettese, jelentősen megnövekedett az adminisztratív teendők mennyisége. A felesége elfogadta ezt a helyzetet. Amikor hazamegy, Gyuri a családjával van, amíg a gyerekek el nem alszanak, aztán ismét nekiáll dolgozni. A szombatot, vasárnapot együtt töltik, bicikliznek, parkokba járnak, bevásárolnak. Hétfőtől péntekig kemény munka van, Gyuri ezt szokta meg egész fiatal kora óta.

– Huszonhárom éves koromban mentem el otthonról, a munkácsi megyéből azzal a szándékkal, hogy önálló leszek, fenntartom magam, és nem terhelem a szüleimet. Kassán töltöttem hat évet, Hollandiában hármat, Belgiumban hatot, közben pár hónapot Kínában. Szombathelyre együtt a menyasszonyommal, Andrianával jöttünk, itt házasodtunk össze a székesegyházban 2015-ben. És azóta is boldogan élünk, most már két gyerekkel.