Zarándokút - Nem lehet erre az útra felkészülni

– Nem lehet erre felkészülni – meséli vidáman a zalai születésű Fukszberger Tamás, aki szeptember 13. és október 17. között teljesítette kamaszkori álmát, a Szent Jakab-utat, ismertebb nevén El Caminót, a világ egyik legismertebb és legrégebbi zarándokútját. A legenda szerint a spanyolországi Santiago de Compostela város székesegyházában helyezték el idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait, amelyek hajón érkeztek Jeruzsálemből. A zarándokút már a 11. században ismert volt, több útvonalon végigjárható, ezek mind-mind Hispániában egyesülnek és Santiago de Compostela városában végződnek. – Gyerekkoromban nem voltam tipikus túrázó – magyarázza Tamás –, biciklizni szoktam, de erre az útra az íróasztal mellől keltem fel. Januárban bejelentettem a cégben, hogy egyben veszem ki az éves szabadságomat ősszel, teljesen jól fogadták. Nem így a család. Ők túlzottan nem örültek, főleg a kiskamasz gyermek, de idővel belátták, milyen fontos Tamás számára ez az út, és belenyugodtak. Tamás Magyarországról a zarándokút kiinduló helyére, a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port településre tömegközlekedéssel jutott el, aztán indult a nagy menet gyalogszerrel, 45 literes hátizsákkal, benne három alsónadrág, három zokni, három póló, három rövidnadrág, tisztálkodási szerek, gyógyszerek, na és persze az elmaradhatatlan, még Budapesten vásárolt zarándokútlevél, amelybe a zarándokszállásokon, meglátogatott kegyhelyeken, templomokban, katedrálisokban pecsételtetett. 

– Sikerült eltévednem is, mert a fésűkagylójelet, ami az El Camino jelvénye, az egyik kereszteződésben egy autó kitakarta, nekem pedig automatikus volt, hogy egyenesen kell továbbhaladni, holott nem. Két kilométer potyautat tettem. De még ez is belefért a napi átlagos húsz kilométer talpalásba. A legtöbb, amit egy nap lábszerrel maga mögött hagyott, 38 kilométer volt, a legkevesebb 13 km. Társakból nem volt hiány. Úton-útfélen összefutott, leelőzött vagy őt előzték le a világ számos országából érkező zarándokok, főleg ázsiaiak és skandinávok – és nem mondunk újdonságot azzal, hogy magyarokkal is találkozott. – Hatvani nyugdíjas házaspár, fiatalok Pécsről, Kecskemétről, Komlóról, az egyik zarándokszálláson mi, magyarok közösen rittyentettünk egy igazi magyaros lecsót. Az étkezés egyébként a zarándokúton macerás. Szállásokon főzni különben csak kivételes esetben lehet. A legtöbb vendéglátóegység azonban kínál ún. zarándokmenüt, ami olcsó és kiadós.

 – Két negatív élményem volt – mondja Tamás –, az egyik, hogy utam során akadt egy vendéglő, ahol azért nem szolgáltak ki, mert rám néztek és látták, hogy zarándok vagyok. A másik, hogy éppen akkor fogyott el a gyógyszerem, amikor bedagadt a sípcsontom. Lassan haladtam, árokparton pihentem. Akkor átsuhant az agyamon az is, hogy lehet, feladom, aztán erőt vettem magamon, és három nap múlva elértem egy települést, ahol szerencsére volt patika, kaptam gyógyszert. Az út legmegerőltetőbb része számára az volt, amikor öt kilométeren belül kellett ötszáz méter szintemelkedőt legyűrni. – Tartalék energiám tartalékával teljesítettem – nevet –, de legalább javult az állóképességem. Civil rendőrség folyamatosan járőrözik a zarándokúton, így csekély a veszélye, hogy baj esetén bárki huzamosabb ideig magára maradjon. Megérkezvén Santiago de Compostela városába, a zarándokirodában Tamás felmutatta a pecsétekkel teli zarándokútlevelét, és a nevére kiállított latin és spanyol nyelvű oklevelet vehetett át az El Camino teljesítéséről. 

– Felejthetetlen kulturális, teljesítmény- és gasztrotúra volt – összegzi Tamás –, és persze most azért fáj a lábam, mert már pár hete nem gyalogoltam.