A saját útját járja, a saját kalandját éli – A kőszegi Christian Schwarzmayer szenvedélye Afrika

Christian édesanyja kőszegi, édesapja osztrák, fiuk Bécsben született, ott nőtt fel, ott tanult, de „mindig Kőszegre húzta a szíve”. Az Alpokalja kisvárosába gyermekkorában a nagyszüleihez látogatott, később már a barátokhoz is. Jó ideje pedig már itt él a feleségével. Erdészmérnöknek készült, végül négyéves képzést teljesítve optikus lett belőle. Harminchárom éve a szakmájában dolgozik, 21 éve ugyanabban az osztrák optikában végez szemvizsgálatokat, árul szemüvegeket. A cégnek kiterjedt hálózata, több mint 170 boltja van az országban. A „nyugdíjas állás” mellett évek óta jár Afrikába: azt mondja, ha tehetné, örök életre felcserélné az optikusságot arra, hogy ott vezessen csoportokat. Többször járt Kenyában, Tanzániában, Zimbabwéban, Botswanában, Zambiában, Namíbiában és a Dél- Afrikai Köztársaságban is. 

– Gyermekkori vágyam volt, hogy eljussak Afrikába. Bújtam Karl May regényeit, és nem csak a Winnetou-t: Afrikáról is írt jó néhány könyvében, azon belül „fekete-Afrikáról”, a Szahara sivatagtól délre eső területekről. Rajongtam az Indiana Jones filmekért is. Valójában a legendás vadász, utazó és író, gróf Széchenyi Zsigmond afrikai vadásznaplója, a Csui!…volt rám a legnagyobb hatással – mondja, és mutatja a régi kiadású, átköttetett könyvet, amit féltve őriz a polcán. 

Az izgalmas kalandokkal teli vadásznapló az ismertetője szerint „úgyszólván helyszíni tudósítást ad az expedíció mindennapjairól, Afrika állatvilágának valamikori gazdagságáról.” Christiant is a kaland vonzotta, de sokáig nem jutott el a világban sehová. 

– Afrikában 2010-ben jártam először: 440 alkalmazottjából harmincat elvitt a cég Kenyába egy hétre. A tengerparti szállásunkról másfél napra elmentünk szafarizni a Tsavo Nemzeti Parkba – engem ez hozott lázba igazán. Később a teljesítményem alapján Kínában, Kubában is megfordultam céges nyereményutakon. 2016-ban jutottam ki másodszor Afrikába: a vasi Kondor Imre hivatásos vadásszal a Namíbiai Köztársaságba. Az első néhány napon szafarin voltunk, majd egy 2800 kilométeres körtúrán eljutottunk az Atlanti-óceánig, a Namib-sivatagba, az Etosha Nemzeti Parkba. Oroszlánokon és orrszarvúkon kívül kis túlzással mindent láttunk. Az, hogy orrszarvút lássak, váratott magára tíz évet az első utazáshoz képest, 2020-ban pillanthattam meg először nem odatelepített formában. 2017-ben újra készültünk, akkor már saját szervezésben a Zambia és Zimbabwe határán található Viktória-vízeséshez, érintve Botswanát és Namíbiát is – meséli Christian.

Az út nagyszerűen sikerült, onnantól kezdve minden évben kiutazik: a leggyakrabban Namíbiába, Zimbabwéba, Botswanába és Tanzániába. Tavaly vitt csoportot a Kilimandzsáróra is. Jövőre pedig egy csoporttal az Atlanti-óceánhoz készül tőkehalra horgászni. Sokat kellett tapasztalnia, hogy maga vezesse a túrákat. 

– Miután megszületik az úti cél gondolata, alkalmazkodva a csoport igényéhez is, utánajárok az interneten a lehetőségeknek. Szállást, és ha kell, helyi túravezetőt keresek. Namíbiában már magam bonyolítok mindent, de például Zimbabwéban a nemzeti parkba nem engednek be vezető nélkül, akinek a jelenléte hasznos a gyalogos szafarikon. Legutóbb Namíbiában egy barátomat látogattuk meg az Erongo hegységbeli farmján. Kudura, orixra (nyársas antilop), hegyi zebrára, varacskos disznóra és páviánra vadászhattunk. 

S ha már vadászat: azt itthon, Magyarországon tanulta Christian, a Kittenberger-kutatásból kifolyólag jött az életébe. 2016-ban tette le vadászvizsgát. 

– Magával ragadott a szenvedély. Itthon őzre, szarvasra, vaddisznóra, Ausztriában zergére, mormotára lehet vadászni. Külön tudomány ez Afrikában, ahol más környezetben, éghajlaton és más állatokat lehet elejteni. Ott nem éjszaka vadászunk, hanem javarészt nappal néhány vadfaj kivételével. Lerakjuk a terepjárót, felmegyünk egy kilátópontra, körülnézünk a szikláról, és ha látunk valamit, megpróbálunk rácserkelni az állatra. Aki ügyesebb, annak sikerül.

Lőni tudni kell, derül ki Christian elmondásából. Márpedig ő jól lő – terített már le páviánt 300 méterről, pedig azt nehéz elejteni. Afrikában egy fekete vándorantilop volt az első zsákmánya. De hangsúlyozza, hogy nem a zsákmányért és a vadászatért megy elsősorban Afrikába. 

– Van olyan szezon is, amikor egyetlen állatot sem ejtek el. Zimbabwéba például szafarizni járok és a Viktória-vízezéshez. Ott gyalog megyünk a vad után, elefántok nyomába eredünk. Botswanában a nemzeti parkban sátortáborban alszunk. Ülünk a tábortűznél, és nem kizárt, hogy tíz méterre tőlünk elsétál egy elefántcsorda, ami hatalmas élmény. Sosem felejtem el az első vadászatot, amin részt vettem. Másodjára sikerült a vadásznak leteríteni a vadat, aki még felemelte a fejét. Belém égett az a kép. Sajnáltam az állatot, most viszont már másképp látom: az ott élőknek a vadhús élelem. Érdekes momentum volt az is, amikor először gyalogosan közlekedtünk Zimbabwéban a bozótban: növényekről kaptunk ismertetőt a vezetőnktől, és közelről láttunk elefántokat. Lélegzetelállító volt a Viktória-vízesést először látni: helikopterrel közelítettük meg. Az is, amikor oroszlánokkal találkoztunk nyitott autóval haladva: Zimbabwéban van egy hely, ahol elárvult oroszlánokat nevelnek fel – ott simogattuk őket. Nagymacskát nem, de bivalyt szívesen ejtenék el. A bakancslistámon van még az is, hogy megnézzem az Okavango-deltát, a legnagyobb szárazföldi deltatorkolatatot Botswanában – mondja.

Christian néhány éve a magyar Afrika-kutató, zoológus, tanár, vadász és természettudományi író, Kittenberger Kálmán nyomába eredt. Itthon kezdett olvasni róla, és végig akarta járni a helyeket, ahol Tanzániában megfordult. 2019-ben a gondolatot tett követte: a Kittenberger által megjelölt helyek közül sokat megtalált. Egy esetben azonban rájött, hogy a kutató tévedett a leírásban: éppen amikor az oroszlántámadásos esetet írja le 1904-ből. 

– A könyvben szerepel, hogy melyik misszióba vitték ápolni Kittenbergert a Kilimandzsáró lábához, az is, hogy dr. Plötze ápolta. A hely létezik, de amit ő megnevezett a könyvében, ott nem létezett misszió. Írásos emlékei után kutatva megtaláltam a lipcsei egyetemen a missziós naplókivonatokat: kiderült, hogy máshol ápolták. Meglátogattam a missziót, talán eddigi egyedüli magyarként, a British Múzeumban pedig ráleltem Kittenberger Rotschildnak írt német nyelvű leveleire. (Kittenberger ugandai útjához például Rothschild adta az ajánlólevelet)

A kutatás azóta abbamaradt, Christian Afrika-szeretete azonban máig tart.

– Amikor leszállok a repülőtéren Namíbiában, mintha hazaértem volna. Elképzelhető, hogy egyszer ott élünk majd, de hiányozna az ittlét is. Afrikában kevesebb a stressz, nem kapkodnak az emberek. Át kell élni, hogy jobban tudjuk értékelni, amink van: hogy folyik a víz a csapból, és nem vagyunk nincstelenek.