Nyáresti Johnny Cash-hangulat Szombathelyen - sok-sok fotóval

Háromnegyed nyolckor már minden hely elkelt – legalábbis a sok-sok kitett szék és óriás-párna, amiken helyet foglalhatott a közönség. Ezek is mutatták, hogy itt egy laza, könnyed esemény lesz, és a fellépők nem is okoztak csalódást. Pontos kezdés, mentesen mindenféle sztárallűröktől, és letisztult, mégis igényes színpadkép jellemezte őket. Aztán a folytatás mindezeket csak megerősítette. Jó érzékkel választott hangerő, ami mellőzte az egércincogást éppúgy, mint az oroszlánbömbölést. Remekül megszólaló hangszerek, amik újfent bizonyították, hogy igen: az élő hangzás mindig többet ad. 

Mindezekhez jött még hozzá a derűs mosollyal kísért előadás, a feszes ritmusú hangszerek előadása – no és a két énekes hangja! A Johnny Cash-t megidéző Kovács Kornél igazán remekül tolmácsolta a legenda hangját, de még stílusát is. A számos duettben hozzá csatlakozó Hajdu Bianka pedig mind megjelenésével, mind hangjával méltó kísérője lett az énekesnek. A szólógitárnál Somogyi Viktor, a nagybőgőnél pedig Petrovits Attila bizonyította tudását és adták meg az igazi rock&roll alapot az előadás sikerességéhez.

Ahogy várható volt, sorban felcsendültek a legnagyobb slágerek: a Jackson, az Ain’t no grave, a God’s gonna cut you down, a Bonanza!, a Big river… Hallhattuk a fentebb már említett duettek közül is párat, például a Bob Dylan-al közösen énekelt It ain't me, Babe-t is. Megszólalt több legendás börtön-dal (például a San Quentin) 1969-ből, és természetesen a felesége által írt, 1963-as Ring of fire is. Ami végképp nem maradhatott ki: az 1956-os I walk the line – hiszen a formáció névadója. Olyannyira, hogy a visszatapsolást követően is ezt ismételték meg…

A közönség újra meg újra felcsattanó tapsa megerősítette, hogy mennyire pompás légkört varázsoltak ebbe a nyárestébe az előadók. Az előzetesen ígért 1950-es, 60-as évek hangulata betöltötte a teret, és ami feltűnő volt: kisgyerektől a nyugdíjasig minden generáció képviseltette magát. Pár szám alatt két 3-4 éves kislány szabályosan „ellopta a show-t”: önfeledten táncoltak, pörögtek az előadás ritmusára. És bizonyították, hogy ez a stílus, zene nem fog eltűnni a süllyesztőben, hanem maradandó értéket képvisel.