Kirándulás Héraházára

Az ott nevelt szimentáli marhákról már hallottak, olvastak. Szombathelyről a társaság lovas kocsival ment ki a birtokra. A gazdaság akkor két részből állt, Rátóton volt a központ, ott volt Széll Kálmán kastélya, de a héraházi birtoktest volt a nagyobb és korszerűbb. Ez utóbbit keresték fel a bécsi érdeklődők. Héraházát a XIX. század közepéig külön településként tartották számon. Nem volt nagy, két három tucat ember élt ott, főként cselédek és az uradalom alkalmazottai. Később Balogfához csatolták, az 1949-es közigazgatási rendezés után pedig már Balogunyom egyik utcája lett. A vendégek megnézték az istállókat, az állatokról azt jegyezték fel, amit fontosnak gondoltak. Széll Kálmán személyesen fogadta őket és együtt ebédeltek. Az első fogás gulyás volt, a másodikon kicsit elcsodálkozunk, mert azt írják róla, hogy olyan, „amit a magyarok különösen kedvelnek”. Az étel nevét a német nyelvű szöveg magyarul is közli: „túrós haluska”. Mondhatjuk, tehát a derék osztrákok sztrapacskát ebédeltek. Széll Kálmán 1882-ben alapította a héraházi törzstelepet, a gazdasági épületeket az azt követő években létesítették. Az első szimentáli marhákra még Tormay Béla mezőgazdász, akadémikus révén tett szert, de később ő maga utazott el az állat „őshazájába”, Svájcba, a Bern kantonban lévő Simmental völgybe és ő maga választotta azokat az állatokat, amelyeket Magyarországra kívánt hozni. 

Az onnan származó kettős hasznosítású (tej és hús) tehénfajta az ő közreműködésének is köszönhetően terjedt el Magyarországon. A héraházi szarvasmarhákról elragadtatással írt a korabeli sajtó, több helyen is olvashatjuk róluk, hogy azok a „közbámulat tárgyát képezik”. A tulajdonos maga is gondoskodott róla, hogy állatai ismertek és híresek legyenek. 1890-ben a bécsi, 1896-ban a budapesti kiállításon mutatta be őket. A legszebbekről – így például a Héra nevű bikáról – szobrot is készíttetett. Nem csak az állatokat csodálták, hanem a tisztán tartott díszes istállókat is. A bécsi főiskola látogatásáról részletes tudósítás jelent meg, de mások is eljöttek ide, főleg a „szakmai turizmus” volt jelentős. A szimentáliak mellett Széll Kálmánnak volt még egy szenvedélye, a tűlevelűek. Héraházán is létrehozott belőlük egy gyűjteményt, de ez sajnos nem maradt fenn. Ha megnézzük a háziállatokról szóló statisztikai adatokat, akkor azt látjuk, hogy a XIX–XX. század fordulóján Vas megyében nagyon kevés bivalyt tartottak. Számuk 1890 körül közelítette a kétezret, de ez a szám a XX. század elejére néhány százra csökkent. A bivalytartásnak a mi vidékünkön nem voltak régi hagyományai, ennek ellenére az 1800-as évek vége táján megnőtt az érdeklődés iránta. 

Ebben az időszakban több írás is megjelent arról, hogy mennyire egészséges a bivalytej, a bivalyhús pedig Bécsben jól eladható. Széll Kálmán Héraházán mintegy tucatnyi bivalyt tartott, nem a tehénistállók közelében, hanem egy attól távolabbi területen. Ennyi állatnak nem lehetett túl nagy gazdasági haszna. Nálunk inkább a nagyobb gazdaságokban, uradalmakban voltak bivalyok, a parasztgazdák nem foglalkoztak vele. A rendelkezésre álló adatok azt mutatják, hogy Vasban a bivalytartás „centruma” Héraháza, Sorok-major, Ják környékén volt. Ez a megfogalmazás persze egy kicsit túlzás, Stegmüller János jáki apát, a tizen­nyolc állatával, a megye legnagyobb „bivalyos gazdájának” számított. Héraháza szorosan kötődik Széll Kálmán életútjához, maga is sok időt töltött ott. Testvérének, Ignácnak a közeli Táplánfán volt birtoka. Kálmán 1915- ben Rátóton halt meg, de őt is a Héraházához közeli Táplánfán, a családi sírkertben temették el.