Adunk vagy - esetleg - kapunk?

Elsőre azt hisszük, hogy adunk, hát persze… Visszük a narancsot vagy a levét, kekszet vagy éppen banánt… (kért egy Vas Népét is!). És hát a drága időnk! – ó, igen. És beérkezünk, többen is, üdvözlések… aztán végre odafókuszálunk a betegre. Rá.

Adunk valamit – kapunk valamit

Teste belesüpped a fehér ágyneműbe, sápadt arca színe pedig ugyanazt a fehérséget viszonozza. De a szeme eleven, csillogóan barna, ahogy végigfuttatja rajtunk. És a mosoly, az a megszokott csöndes, szinte bölcs mosoly a régi. A hangja halk – még csak alig egy napja volt a műtét – de meleg, derűs. Biztos vagyok benne, hogy fájdalmas neki most a lét; talán még a lélegzés és az ébrenlét is. És a kórterem nagy, sokan vannak – most, látogatáskor még az ágyankénti halk zsongás is összeadódik, és így már szinte nyüzsgésként hat. És meleg van… nagyon meleg.

Hoztam vagy viszek?

Felocsúdok: csak nem a magam kis problémáin jár az eszem?! Újra ránézek, és a kissé kócos haj alatt megint a fehér arc vonzza a tekintetemet. De látom rajta az örömet, amit mi adhattunk neki ezzel a csekély, de rá szánt idővel. És most is lenyűgöz bennünket elképesztő emlékezőtehetségével. Amikor 77-ben itt feküdtem, kisfiúként… És sorolja, mivel játszott és milyen zenéket hallgatott, és a testvére vele emlékezik, és a hangulat már nevetős, sztorizós. Még az egyik hobbi, az Ikarus-buszok is szóba kerülnek: hiszem, hogy a következő nap picit már gyorsabban telik el majd neki. És amikor kiballagok a szemerkélő szürkeségbe, viszem magammal ezt a derűt, amivel ő ajándékozott meg - engem, minket.