Hogyan kerül egy fiatal nő az El Camino zarándokútra? - Franken Vivien elmeséli

Az én első zarándoklataim igazából kicsi koromban kezdődtek, észrevétlenül. Tizenkét éves koromban a keresztapám elvitt egy több napos biciklitúrára egy hátizsáknyi cuccal, sátorral és aztán még húsz évig minden évben nyáron jártuk a világot két keréken. Valahogy ’úgymaradtunk’. Folyók vagy patakok mentén, követve az áramlásukat, az irányukat vagy épp megkeresve a forrást. Bennem ez mindig egy kaland, egy belső zarándoklat volt, ahol csendben lehettem, ahol még jobban befelé figyelhettem, ahol elvonulhattam a megszokott hétköznapok üteméből egy egészen másfajta ritmust megízlelve. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem a teljesítmény, nem a kilométerek, hanem az a jelenlét tett gazdagabbá, amire ott találtam rá. Mondják, hogy egy zarándoklat sosem ér véget, csupán valamely más formában vagy útvonalon folytatódik – vág bele történetébe Franken Vivien. Jól emlékszik arra is, három évvel ezelőtt merült fel benne először a Camino és az útra kelés gondolata, idén nyáron úgy döntött, nincs alkalmasabb idő a mostnál, és lefoglalta a repülőjegyet. A Camino Portugál Part Menti Útszakaszát választotta. – Az volt a szándékom, hogy azon fogok végigmenni, vagy legalábbis: odamegyek az Óceánhoz, a többit pedig majd meglátom. Az Óceán közelsége volt a katalizátor. Egész évben erősen vágytam már látni tengert, a lelkem szomjazta a közelségét. Másrészt azért is erre a szakaszra esett a választásom, mert ez egy kevésbé népszerű és akár két hét alatt is teljesíthető útvonal – fogalmaz. 

„Most egyedül kellett mennem.”

Majd így folytatja: – Az elmúlt években a legtöbb időt „odabent” töltöttem, önismereti és árnyékmunkákkal. Ideje volt „odakint” is bejárni az utat, megérezni milyen lehet újra a kaland a külvilágban. Megérezni a fizikai és lelki erőmet, tapasztalni, megvalósítani. Igen, talán a legerősebb szándékom az volt, hogy megvalósítsak egy álmot, ne csak beszéljek vagy álmodjak róla. 

Vivien annyi engedményt tett magának, hogy az odautazás és visszaút dátumát fixálta, azon belül pedig gondolta, jut ameddig jut, és „lesz ami lesz”. Az út és nem a célbaérés volt a lényeg. Úgy emlékszik, hamar sikerült ráhangolódnia saját ritmusára, könnyen feloldódott a gyönyörködésben és a jelenlét élményében. Így a visszafordulás lehetősége fel sem merült benne. A legszebb és a legnehezebb pedig ugyanaz volt számára: egyedül zarándokolni. 

- Érezheted magad magányosnak úgy, hogy sokan vesznek körbe és lehetsz elégedett és örömtelien teljes önmagadban teljesen egyedül zarándokolva. Én egyedül zarándokoltam, de egyáltalán nem voltam egyedül. Minden korábbi biciklis túra, minden korábbi kapcsolódás, minden valaha volt párkapcsolat, barátság, még az egyetemi éveket is beleértve, a tanároktól kezdve a szülőkig, minden Ősöm és felmenőm: minden szereplő ott gyalogolt velem. Bennem. Útközben sokat beszélgettem velük. Főleg azokkal a felmenőkkel, akiket személyesen egy létben sosem ismertem – fogalmazott. 

Camino: lépések és elmélkedések

Vivien arról is mesél, számos kérdést feltett magának a zarándoklat alatt.

– Vajon melyik ősöm szól a szivárványon keresztül? Melyikük üzen az esővel, hogy most ideje megállni? Melyikük miatt sírok épp azt ünnepelve, hogy van lehetőségem mindezt megtenni? Melyikük miatt érzek büszkeséget, hogy bár végig egyedül haladok az úton, sosem vagyok magányos? És melyikük mondja azt, hogy ha mégis így van, az is Rendben van? Melyikük álma lehetett eljutni az óceánhoz, szaladni a sirályokkal és úgy inni a teát a nap végén, mintha a legfinomabb mennyei nedűt szürcsölném? Melyikük vigyázott rám, hogy ne lépjek autó elé, amikor hipnotizáltak a hullámok vagy melyikük álma lehetett ez a zarándoklat? Melyikük kívánta, hogy bárcsak világgá mehetne egyszer és melyikük örült annak, amikor egy szerette hazatért egy nagy útról? Hány ősömnek nem volt lehetősége megtenni egy-egy lépést az álmai felé? Kilépni bántalmazó helyzetekből? Hányan futottak el a felelősségvállalás elől és hányan nem tudták meglelni saját ritmusukat? Miközben zarándokolok, tudom és érzem, hogy mind itt vannak bennem, itt vannak velem és körülöttem és hogy végtelenül áldott vagyok. Legyen ez az én álmom vagy az övék, a lényeg, hogy éppen történik.

 Együtt mentem velük és mindenkivel, akinek szüksége van egy elkezdett lépésre, vagy egy út befejezésére. Mert ez a kettő végülis valahol ugyanaz. A befejezés összeér egy új út kezdetével. Lehet, hogy egy napon megérkezel Santiago de Compostelába, megkapod az igazolványt és hazarepülsz. De mondják, hogy egy zarándoklat sosem ér véget. Csupán valamely más formában vagy útvonalon folytatódik… 

Korábban írtunk az 1Úton zarándokútról is.