Egyfecske: az emlékezés ezer arca

Megőrizni valakit, valamit a szívünkben-lelkünkben maga a halhatatlanság, az örök élet titka, az az elixír, ami után oly sokan kutattak már. Az emlékezés nem pusztán régi történetek elmesélésében, anekdoták megemlegetésében testesülhet meg, hanem arcvonásokban, gesztusokban, szóhasználatban, mozdulatokban. Az emlékezés ezerarcú ajándék. Akad, aki otthon gyújt egy gyertyát, és elmélkedik mindazon, ami elmúlt, s mindazon, ami örök. Megint más kimegy a temetőbe a sírhoz, ott rója le tiszteletét. Vannak, akik összegyűlnek beszélgetni, koccintani, és együttléttel kiszínezni a fekete-fehérre fakult képeket. És még milliónyi módon nyilvánulhat meg az emlékek megőrzése, sőt tulajdonképpen annyiféle formában mutatkozhat meg mindez, ahányan csak élünk. Persze a hagyományaink, a kultúránk már generációk által kitaposott ösvényeket is kínál. De nem baj az sem, ha nem mindenki tapossa tovább ezeket a csapásokat. Mert az emlékezés személyes, intim, és nem kifelé, a köznek szól. És igen, van, aki a gyertyalángban úszó temetőben találja meg a lelki békéjét közel a szerettei porhüvelyéhez, de épp ugyanannyira szent és sérthetetlen, aki más módon merül el az emlékezés tengerében. A fő, hogy elfogadjuk egymást.