Ki visz virágot Gazdag Erzsi sírjára?

Gazdag Erzsi gyermekeknek írt az élete nagy részében. Miközben saját gyermeke nem volt, egy kicsit mindenki a gyermeke lett a versei által – az ötvenes évektől fogva, hogy a kötetei országos terjesztéssel, milliós példányban megjelentek és nagy számban bekerültek az óvodában tanított költemények közé.  Így lehet, hogy habár közvetlen leszármazottja nincsen, mégis mindig van a nyughelyén virág, és valakik mindig mécsest gyújtanak itt. A költőnő a közösség halottja, az utókoré, amely addig fog tartani, amíg valaki emlékszik még játékos, könnyed, fülbemászóan dallamos soraira.

De Gazdag Erzsinek van egy másik hangja is, amivel minden érzékeny felnőtt embert is megszólított „az utolsó szó jogán” – ezzel a címmel adta közre az élete végén, a kórházi ágyon írott verseit. 

Közülük a fentebb megkezdett így folytatódik: (Ki ismeri)„Az árva testek kíntalan keservét,/átváltozásuk nem mért perceit?//Feltámadásuk ígért öröme/vigasz lesz-e a szörnyű börtönért?/ s megértik-e, ha „örök” életük, / miért kell előbb halálra menni, miért?”

Gazdag Erzsinek november 14-én lesz a 112. születésnapja

 Jubileuma közeledtén köszöntőül idézzük pályatársát, a termékeny éveit szintén Szombathelyen megélt Székely Ákos költőt, aki pedig november 6-án lenne 79 éves.  Ő ezeket a fontos mondatokat fogalmazta meg egy interjúban Gazdag Erzsiről: „Tiszteltük, mert ő volt az egyetlen országosan számon tartott helyi költő. Olyan pillanatban volt itt tekintély, amikor a városban is voltak irodalmi mozgások. Dolgának érezte, hogy tőle idegen költői világok számára estet rendezzen... Látnunk kellett, hogy Erzsi néni a retiküljével megy, dolgozik, viszi, kíváncsi, odafigyel... Most látni, hogy volt az irodalmi életnek egy angyala, aki átrepült a történések szobáin. Most funkciók vannak, szerepek, angyal pedig nincs sehol.”

Vagy mégis? 

Aki lát egy elhagyott retikült, szállongó fehér pihével, tudhatja, hogy arra járt.