"Azonnal tudtam, hogy ez itt Ági és az apám története" - Locher Katalinnal az Agota Kristof térről, emlékekről és az egyetlen példányról

És ez nem érzéki csalódás, hanem pont az a mosoly. Locher Katalin – lánykori nevén Kristóf Katalin – Kristóf Ágota unokahúga, Kristóf Jenő lánya. Jenő bácsi – így szólíthattuk, amikor meglátogattuk őt Zalaegerszegen – már nincs közöttünk, és itt van mégis. A Kristóf-mosolyban, a mozdulatokban, az emlékekben – vagy  a szerzőjének világhírt hozó, később Trilógiává bővített  ikerregényben, A Nagy Füzetben, amelyben az avatott szem könnyen fölfedezi Kőszeg topográfiáját. 

Ma van az évforduló

Az író 12 éve, 2011. július 27-én halt meg Svájcban, végakarata szerint itt, gyerekkora imádott helyszínén, Kőszegen nyugszik. A Kristóf család tavaly találkozót rendezett Kőszegen, elmentek a sírhoz, végigjárták a fontos helyeket. Neuchâtelben pedig – svájci városában – ma már tér is viseli Kristóf Ágota nevét. Kati májusban hosszú évek után tért oda vissza: meghívást kapott a Place Agota Kristof  avatójára. Nagy öröm volt a viszontlátás az unokatestvérekkel, Ági gyerekeivel: Zsuzsannával, Carine-nal és Juliennel.

– Sokat beszélgettünk, nevettünk az avató másnapján, már szűk körben megrendezett családi összejövetelen. Azt mindannyian tudtuk, hogy nagynéném bensőséges  viszonyban volt édesapámmal, de a részleteiben most megismert levelezésükből derül ki igazán, hogy mennyire összetartoztak.

A térnek, amely Neuchâtel szívében  Agota Kristof nevét viseli, korábban nem volt neve; a Latin College déli részén található – ott, ahol a város nyilvános és egyetemi könytára van –, barátságos, szép, szimpatikus környezetben. A Kristóf Ágota teret a nők európai hete alkalmából adták át. A tudósítások kiemelték, hogy ezzel most már hat jelentős nőnek állítanak emléket „a több mint 400 utcával vagy térrel rendelkező városban”.  Svájcban néhány éve valóságos mozgalom indult annak érdekében, hogy a közterek elnevezésében – vagyis a köztereken megnyilvánuló kollektív emlékezetben – enyhüljön a férfiuralom.  

Kati különben azt mondja, Ági sosem akarta, hogy írónőnek hívják, ragaszkodott volna ahhoz, hogy ő – író. Benne talán így fogalmazódott meg a férfiszerzőkkel való egyenrangúság igénye. Francia kiadója, a Seuil pont fordítva gondolta: hamgsúlyosan írónőként vezette be a köztudatba.

Volt egy ilyen élete is

– A téravatóra nagyon-nagyon sokan eljöttek, felemelő élmény volt. Pedig egy ideig úgy állt a dolog, hogy tönkreteszi az eső. De nem: tíz perccel kezdés előtt elállt, kisütött a nap. (Íme az a fölragyogó Kristóf-mosoly.)

Az esemény több fontos beszéd is elhangzott: méltatta Agota Kristof életművét Neuchâtel polgármestere, szót kapott Zsuzsanna és Carine – ők arról beszéltek, hogy az édesanyjuk nem kereste sem a nyilvánosságot, sem az elismerést, de ez a gesztus bizonyára nem volna ellenére. Ott volt és beszédet mondott Eric Bergkraut, aki két filmet is forgatott Ágiról; a téravató alkalmából levetítették mindkettőt az egyik moziban.

Kati azt mondja, különösen sokat jelentett számára, hogy az avatón – és utána a polgármester által adott vacsorán – megismerhette a nagynénje barátait. Eljött például egy öreg barátnője, akivel – mint kiderült – Ági kávézni-beszélgetni szokott: meglepő, de akkor hát volt egy ilyen élete is.  

És hogy milyen kicsi a világ: – A téravatón föllépett egy fiatal énekesnő, Várkonyi Zsuzsanna, aki tangóharmonikával kísért magyar dalokkal készült, még Ági egyik versét is megzenésítette. Párizsban él, de zalaegerszegi születésű – az édesapja ismerhette az én apámat.

Az első találkozás

Kati 14 éves volt, amikor a nagynénje hús-vér valósággá vált számára: akkor találkoztak először személyesen: Svájcban, Neuchâtelben. Hiszen ő még meg sem született, amikor Ági 1956 őszén az első férjével, karján a kislányával, Zsuzsannával elhagyta

Magyarországot. „Disszidált” – volt hozzá ez a furcsa, titokzatos szó, amiről érezni lehetett, hogy nem jót jelent. Kati kislányként nem kereste az értelmét. Ági volt a kedves, de tulajdonképpen távolinak tűnő rokon, akitől jöttek rendszeresen a levelek meg a csomagok. És amikor Kati a kamaszkorba ért, imádott édesapja – „ő volt az én hősöm” – gyakran mondogatta, hogy amikor a lányát hazavárja, már a park túloldalán fölismeri, ha közeledik: pont olyan a járása, mint Áginak. Kati Ági miatt kezdett franciául tanulni.

Semmi hajcihő

– 1972-ben kezdtem a gimnáziumot, akkor indult a francia tagozat, oda jelentkeztem. Nagynéném azon a nyáron hívott meg magához Svájcba, látogatóba. A második férje, Jean-Pierre jött el értem autóval – azóta se tudjuk, hogyan talált oda, de egyszer csak megállt a házunk előtt. Ági nagy szeretettel fogadott. Semmi hajcihő, minden természetesen történt. Nagynéném szókimondó volt, egyenes – és volt humora. Zsuzsa – aki két évvel idősebb, mint én – akkor már ritkán tartózkodott otthon. Carine-nal – aki nyolc évvel fiatalabb nálam, kislány volt még – összebarátkoztam, neki megnyíltam, mertem beszélni, nem féltem, hogy hibázok. Juliennek pedig azokban a hetekben én lettem a dadája. Mondta is Ági, hogy “elkényeztetted a fiamat”.

A franciatanulás, a látogatás Áginál – és a néptánc nagyjából ugyanarra az időre esett Kati életében. Erősen vágyott a Zala Néptáncegyüttesbe. A szülei megígérték: ha sikeresen befejezi az általános iskolát és megkezdi a gimnáziumot, megpróbálkozhat vele. Így is történt. Felvételizett, felvették – másodmagával legfiatalabbként. A következő évben az első útja az együttessel Franciaországba vezetett. A fesztivál csodálatos volt, de Párizst nem szerette meg: valahogy elveszettnek érezte ott magát – mint Budapesten. Kati húsz éve Dél-Franciaországban él. Július 14-e volt, a francia nemzeti ünnep, amikor a fiával megérkezett. Svájc felé mentek, útközben megálltak Áginál.

Ők a bátrak, az erősek

A Nagy Füzet 1986-ban jelent meg Franciaországban, magyarul 1989-ben adta ki a Magvető, Bognár Róbert fordításában. De a Kristóf család nem várhatott addig: – Ági rögtön küldött egy példányt az első francia kiadásból, és azt javasolta, fordítsam le apámnak. Lefordítottam. Sietnem kellett, közeledett a karácsony. Először egy füzetbe írtam, aztán letisztáztam. Megdöbbentő élmény volt: ő az én nagynéném? Amikor olvastam-fordítottam, vagy sírtam, vagy nevettem, vagy borsózott a hátam. Arra emlékszem, hogy a mondatok tiszták voltak, inkább a szavakra – az árnyalatokra, a mögöttes tartalmakra – kellett nagyon odafigyelnem, hogy mindig megtaláljam a legpontosabb magyar megfelelőt.  Műfordító nem vagyok, de átéreztem a szöveget. Azonnal tudtam, hogy ez itt a családommal történt a háború alatt. Hogy ez itt  részben Ági és az apám története. Ők voltak a bátrak, az erősek, akiket senki nem tudott szétválasztani – aztán mégis. Áginak tetszett ez az első magyar nyelvű változat.  Azt mondta, annyival több, mint a hivatalos műfordítás, hogy „te a család tagja vagy”.  

Az egyetlen példány

- Apám csak általam ismerte a regényt – emlékszem, a forítást egy borítékban adtam át, ez volt ’86-ban a karácsonyi ajándékom –, de ő is megdöbbent: annyira ismerős volt sok minden, amivel A Nagy Füzetben találkozott. A családban aztán kézről kézre járt az az egyetlen tisztázott példány – addig-addig, míg végül eltűnt. Nem találom, nem találjuk sehol. Reménykedem, hogy előbb-utóbb előkerül.  De az emlékek nem vesznek el.