Fábián Péter szabad kezet kapott Szombathelyen - és azonnal beleszeretett Ízisz istennőbe

Fábián Péter neve nem ismeretlen a színházkedvelők körében mifelénk sem, hiszen a celli Soltis Lajos Színházzal többször is dolgozott (még a k2 Színház kötelékében), és a közös munka nyomán csodálatos előadások születtek (A cigány, Liliomfi, Szerencsés Mária). Nem lehet véletlen, hogy Kemenesalja említése nem hiányzik az Asszonyfarsangból sem; ahogy Cellben meg föl-fölbukkant Szombathely. Most, amikor a karneválszínházi próba előtt váltunk néhány szót, mégis a kecskeméti bábszínház kerül szóba először: muszáj gratulálni ahhoz, hogy a Cirókában bemutatott Barguzin – Lehullt csillag fénye a legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg kategóriában versenyben van a színikritikusok díjáért. A Barguzin szerzője (egyben a Petőfi nyomán, ürügyén sok mindenről beszélő előadás rendezője) Fábián Péter – aki azt mondja: még a Budapest Bábszínházban esett át a bábszínházi tűzkeresztségen, és bár sokfelé a dolgozik, a bábszínház annyiban mindenképpen speciális terep, hogy a szokottnál nagyobb előrelátást igényel. Nem készülhet párhuzamosan a szövegkönyv és az előadás – ott ez a legnagyobb kihívás. 

Az embert az érdekli, amiben él

A múlt év végén bemutatott  Barguzinnak – ráadául ez a Ciróka első felnőttbemutatója – nagyon jó híre van, aminek meg azért örül különösen, mert az előadás örömteli összmunkában született.

Ámosz Oz mondja, hogy csak az lehet globális (univerzális), ami erősen lokális – és Csehovot hozza példaként. De mondhatjuk Marquezt is. Mintha Fábián Péter sokrétű, mégis koherens pályáját is hasonló szemlélet jellemezné: mindig valami nagyon lokálisra épít – amiből aztán megszületik az univerzális, önmagán messze túlmutató jelentés.

A fölvetésre azt válaszolja, hogy az az érvényes színház, ami annak a közegnek szól, ahol  születik:  – Az embert az érdekli, amiben él, és minél közelebb áll az adott színházi előadás ahhoz a közösséghez, amelynek készül, annál érvényesebb és izgalmasabb lesz: létrejön egyfajta kapcsolódás a nézőtér és a színpad között, nemcsak esztétikai alapon, hanem azon túl is. Igen, a helyi nagyon globális tud lenni.

Valamit, ami szombathelyi

Hogy Szombathelyen mire szólt a felkérés?  Valamire, ami szombathelyi.

– Teljesen szabad kezet kaptam – a feltétel annyi volt, hogy a város történetéből induljak ki. Eljöttem kutakodni, jártam helyeken, találkoztam hozzáértő szakemberekkel, és azzal szembesültem, hogy Szombathely igazi aranybánya, az ókortól napjainkig. Óriási bőségzavarba kerültem, hogy hova nyúljak, mert tényleg annyira izgalmas fejezetei vannak a sztorinak. Válogatás közben ebből a sok mindenből kirajzolódott egyfajta ív, ami valahogy a nőiséghez kapcsolódik. Ízisz volt az, akibe beleszerettem, rögtön az elején – annyira csodálatos egyiptomi istennő, és itt volt kultusza. Azzal kezdtem el játszani, hogy mi van, ha ezen alapszik egész Szombathely. Ízisz földjén járunk, és amikor valami olyat teszünk, ami neki nem tetsző, akkor ő „elsújtá villámit dörgő fellegében”. Egy kicsit a nők helyéről is akar beszélni az előadás – ha a globális részét nézzük –, de abszolút lokális történeteken keresztül. Lesz egy keretjáték, és azon belül több történet jelenik meg a színpadon – mintha egy szombathelyi történettárból válogatnánk. 

Elér az utolsó sorig

Természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a karneválszínházi bemutató nyári, szabadtéri előadásnak készül. A könnyed hangvétel kötelező. Fábián Péter azt mondja,  ez óhatatlanul abba az irányba lökdösi őt is, hogy az Asszonyfarsang harsány, bővérű legyen, ami elér az utolsó sorig: – A színészek pedig vevők a vásári hangulatú játékra – és nagyon jól áll nekik.

A próba láttán megkockáztathatjuk: ami készül, Ízisznek is tetszik.