A vaskeresztesi Szentháromság-szoborcsoport története, 1761-ben készítették

A vaskeresztesi Szentháromság-­oszlopra ma rácsodálkozunk, de bizonytalanok vagyunk, hogy a talapzaton látható szobrok és domborművek kit ábrázolnak és hogy miért éppen őket választotta az alkotás készítője vagy megrendelője. 

Németkeresztest és Magyarkeresztest 1929-ben egyesítették, a település azóta a Vaskeresztes nevet viseli. Az oszlop Németkeresztesen áll, amit csak a Pinka választ el a vele egybeépült másik településrésztől. A háromszög alapú talapzat felirata: „Ihr Engl und Menschen singt heilig, heilig” (Ti angyalok és emberek énekeljétek, szent, szent). A kronosztikonból kiolvasható a készítés éve – 1761. Az 1857-es kataszteri térkép szerint eredetileg a főutca tengelyében állt. Akadályozhatta a forgalmat, ezért – csupán néhány méterrel – kétszer is áthelyezték. 

Bár korábbiak is vannak, a Szentháromság-szobrok a Nyugat-Dunántúlon a 18. század első felében terjedtek el. Állításuk összefügg az 1710–12-es nagy pestisjárvánnyal. Az utókor néha úgy értelmezte, hogy az akkor elhunytak emlékére emelték őket. Ez a megállapítás legtöbb esetben nem pontos. A fogadalmi szobrokkal azt szerették volna elérni, hogy a Mindenható védje meg a helyet, a kór ne jöjjön be újra a településre. 

Vasban a kőszegi Szentháromság-szobor már 1713-ban elkészült. Ott a szép barokk alkotást egy Servatius Leitner nevű soproni szobrász készítette. Kicsivel később lett készen a szombathelyi, de nem a most is látható, hanem annak elődje. A járványok megakadályozását célzó emlék­állításokra még a 19. században is sor került. A gyöngyöshermáni szobrot például 1886-ban emelték. 

A Szentháromság-oszlop állítása egyben a hit megvallása is. A főhelyre, az előírt módon mindig a három isteni személy (az Atya, a Fiú és a Szentlélek) ábrázolása kerül. Ahol mellékalakok is vannak, ott Máriát illeti az első hely. Vaskeresztesen, a talapzat főoldalán – csillagos glóriával a feje körül – ő áll középen. S a közelében ott van nevelőapja, Szent József és Keresztelő János is. 

A többi ábrázolt szent, bár különböző korokban éltek, mégsem véletlenül kerültek ide. Mindegyikükhöz történetek, legendák kapcsolódnak. Ha valamennyit számba vennénk, egy könyvet megtöltene. Hárman közülük úgy nevezett „pestisszentek”. Járványveszély esetén hozzájuk fohászkodtak. Szent Rozália reliefje a felirat alatt kapott helyet. Őt a legtöbbször kőpárnán fekve, kezében kereszttel, fején rózsakoszorúval ábrázolják. A 12. században Szicíliában élt. Kultusza az 1624-es palermói pestisvészhez kapcsolódik. Amikor egy barlangban ráakadtak földi maradványaira, a járvány hirtelen véget ért. 

Rókus az 1300-as évek közepén Franciaországban született. A legendája szerint orvosnak tanult, s pestises betegeket gyógyított. Amikor Rómából hazatérőben volt szülőföldjére, ő maga is megkapta a kórt. Azért, hogy ne fertőzzön meg másokat, remeteként az erdőben húzta meg magát. Alkalmanként egy kutya vitt neki kenyeret. A vaskeresztesi oszlopon zarándokruhában látjuk, kezével a lábán lévő pestisfoltra mutat, s mellette ott van az őt segítő kutya is. A 3. században élt Sebestyént fához kötözve, nyilakkal próbálták kivégezni. Súlyos sérülései ellenére nem halt meg azonnal, ezért később agyonverték. Élettörténetét kisebb-nagyobb eltérésekkel több legenda is elmeséli. Az egyik hagyomány szerint a 600-as években Itáliában dühöngő járvány csak akkor szűnt meg, amikor Páviában oltárt emeltek Sebestyén tiszteletére. 

A talapzaton ott van még két további segítő szent. Az egyikük Nepomuki Szent János, akit a leggyakrabban a gyónási titok és a hidak patrónusaként emlegetünk. Tiszteletének van egy tágabb értelmezése is. Ha el akarjuk kerülni a víz, a felhőszakadás és a vihar okozta pusztítást, akkor hozzá kell fordulnunk. Szent Flórián „fel­adata”, hogy megóvjon bennünket a tűz okozta károktól. 
Van még egy dombormű, amelyik látszólag nem illik a sorba, ez Loyolai Szent Ignác domborműve. Erre is van magyarázat.

Németkeresztes a pornói apátsághoz tartozott, aminek 1640 és 1773 között a soproni jezsuiták voltak a birtokosai. E rend alapítója volt Loyolai Ignác. Azt, hogy hol készült a szobor, nem tudjuk, de valószínűnek látszik, hogy valamelyik soproni vagy Sopron környéki szobrász-kőfaragó műhelyében. Nemcsak a jezsuita kötődés utal erre, hanem az is, hogy a Nyugat-Magyarországon állított Szentháromság-szobrok jelentős része az ottani műhelyekből származik.