Érzelmi tornádó söpört át rajtunk - Anno: Bonyhádi Károly-plakátok a 30 éves szombathelyi Bloomsday első tíz évéből - fotók

Visszatérés görögül nostos. Algos szenvedés. A nosztalgia tehát szenvedés amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni” – írja Milan Kundera Nemtudás című regényében. „Az antik görög kultúra hajnalán született az Odüsszeia, a nosztalgia alapeposza. Szögezzük le: Odüsszeusz, minden idők legnagyobb bolyongója a legnagyobb nosztalgiázó is egyben” – fűzi tovább Kundera a gondolatot, fölidézve Odüsszeusz útját a tízéves trójai háborútól az újabb három plusz hét évig tartó távollétig; míg (összesen húsz év után) végre hazajutott Ithakára, Pénelopéhoz. Joyce Ulyssesének szövetén már-már fölfoghatatlanul sok árnyalatban üt át az Odüsszeia, és akkor mindegy, hogy húsz évről vagy egyetlen óriásira növesztett napról van szó (amely voltaképpen az öszszes napot magában foglalja). 

A tét – Kundera és talán Joyce számára is: két nagy bolyongó a történelem viharaiban – a hazatérés, a visszatérés lehetségessége. (Pénelopé próbára tesz, Molly álmodozik.) Bonyhádi Károly Bloomsday anno című kiállítása – a Dáblin-plakátokkal, a Leopold Bloom-mappák gerincének sormintájával – óhatatlanul a vágyakozás, a visszanézés, az időutazás érzetét kelti föl. Mindazokban, akik emlékeznek a harmincéves szombathelyi Bloomsday kezdeteire, körülbelül olyasmi „érzelmi tornádó” söpörhetett végig a régi (vagy nem régi) plakátok láttán, mint amilyenről a tárlatot megnyitó Somogyi Krisztina vizuáliskörnyezet-kutató beszélt, a „mélységélesség-állítás” nehézségeivel magyarázva kezdeti zavarodottsága okát. Hiszen „Bonyhádi Károly plakátjai, grafikái, tipográfiái még itt vannak közel”, nem a régmúlt – az „anno” – levegőjét árasztják. Vagy mégis? Somogyi Krisztina végül arra jutott, hogy „mégiscsak jó ez a cím: Anno. Lehet távolról is nézni ezt a korszakot. 

Mert valami azért lezárult. Az a világ, ami ma a plakátokon megelevenedik, úgy már nem létezik. De nem feltétlenül a vizualitásában és nem a technológiájában van messze az ezredforduló a jelenkortól, hanem energiájában, kulturális beágyazottságában, játékosságában lett idegen. (…) Direkt kerülgetem a szót, az állítást, hogy nemrég a mesterséges intelligencia korszaka indult volna el. Nem szívesen mondom ki, mert nem fogadom el, hogy az intelligencia lehetne mesterséges, mert a gépnek lelke nem lehet, és nem hiszem, hogy lélek nélkül létrejönne egy olyan kiállítás, mint ezek a képek itt, körülöttünk. Az a fantázia, az a műveltség, az a belső indíttatás, ami Bonyhádi Károly képeiből is árad, az az életmű, aminek most töredéke van itt fenn, lelkesedés hiányában nem születhetett volna meg. 

Tágabban értelmezve: az a kultúra, amely egyszerre univerzális és egyszerre mélyen helyi kötődésű, amely évről évre képes eseménnyé sűrűsödni egy fiktív személy okán, nem lehet tudásmenynyiség kérdése és nem is generálható. (…) Szöveg és kép nincsen külön. Fantázia és emlékezet sincsen külön. Rész és az egész is csak együtt számítanak. A betűtalpak számítanak. A betűk számítanak. A szavak számítanak. A szövegek is számítanak. Az olyan alkalom, mint a mai: Bonyhádi Károly kiállítása, a múzeum mint valós tér, a Bloomsday 2024 mint megélhető idő, jelenlét – mind számítanak. És nem csak most, és nem csak itt Szombathelyen. Van, ami kilóg az időből.” 

Ez (az utolsó mondat) meg már Weöres Sándort idézi – nyilván tudatosan, de az is lehet, hogy nem. Ezek a szavak (amelyek számítanak) már annyira bennünk vannak, hogy a sajátunknak tekintjük őket; ahogyan azok is. És még az is lehet, hogy vannak titkos találkáik: a bronz James Joyce – vagy a bronz Weöres Sándor – néha elindul, és félúton, valahol a Berzsenyi térnél, összetalálkozik. (Mindkét szobor Veres Gábor alkotása, Joyce 20 éve áll valóság és fikció határán a Fő tér 40–41.- es háznál. A WSSZ logója is Bonyhádi-lelemény: végtelen, játékos csigavonal.) Időről időre, Bloom-napról Bloom-napra igazi képeslapot hoz a posta (mint anno): Abajkovics Péter – és általa Székely Ákos – küld jelet. Most azt, hogy „no turn around”.