Álljon meg a gyászmenet! - Baka István vámpírhistóriájából Fábián Péter írt és rendezett előadást

Álljon meg a gyászmenet! És megáll, sőt: talán el sem indul. Ülünk a kőszegi Festetics-udvaron, szemérmetlenül meleg az este, és a bámulatosan „egyszerű”, áttetsző és éppen így bravúrosan sokrétű, sokfunkciós színpadon (tervező Boráros Szilárd) megszólal a sárdi dalárda. Csupa gyerek, a tanítójuktól búcsúznak épp, a felnőttek mind elfogytak az utolsó világágés után ebből a kisvárosból, amely létezik és nem létezik. A kisfiú és a vámpírok című Baka István-kisregény – meg más Baka István-történetek, legfőképpen a Szekszárdi mise és az álarcos Baka István-versek – nyomán készült bábszínházi adaptáció műfaji megjelölése nekrológ, miközben a gyerekek „nekrofíliát” készülnek mondani a tanító bácsiért. A koporsó azonban üres – papírral, szavakkal van tele. Nem tudjuk még, hogy a végén ide érkezünk vissza: „Csak a szavak már nem maradt más /csak a szavak csak a szavak (...) /a szótáradba írj be s néha / lapozz föl engem és leszek.” (A letaglózó és felemelő Baka-songok  zeneszerzője Horváth Szabolcs.) Baka István van – bizonyíték rá ez a feketehumorban áztatott, sprőd és lágy, groteszk és romantikus (Goethéig visszavezetve), végül a magasba nyíló vámpírsztori (élnek még ezek?), amelynek szerzője-rendezője szoros érzelmi viszonyban van a Baka-univerzummal (érződik a nemes küzdelem az „anyaggal”, és ezt jó látni). Úgyis  nehéz ma szépen, tisztán, egyenesen érzelmesnek lenni. Gondolkodni felelősségről, hazáról, frusztrációkat megkísérelni föloldani. A szavaktól szavakig eljutó – vagyis bizonyos értelemben kört leíró – előadásban a „körkörös mozgásnak” több szempontból nagy jelentősége van. 

A körbenjárás tragikus tapasztalata egyrészt történelmi, másrészt személyes. Harmadrészt talán Baka István meghatározó orosz (irodalmi) élményéből ered: hiába haladunk a személyes időnkben előre (nem tehetünk mást), a mitológiai idő körbenjár; ez a nagy orosz irodalom jellemző „találmánya”. A vámpírregény a múlt század 80-as éveiben született (ott van a mágikus 1984), hátborzongató és valóságos Magyarország-disztópia – amely hátborzongatóan ismerős. Az eltüsszentett évszámok is a mitológia valóságába utalják az egymásra rétegződő történeteket (volt? lesz? van?). A színpadi itt és most azonban hatalmas erő. És a 20. század nagy álarcosa-szerepjátékosa – Baka minden hősében önmagát írta meg: Liszt Ferenctől Yorickon és Háry Jánoson át Sztyepan Pehotnijig – hol találná meg a helyét, ha nem a bábszínházban, ahol minden folyton élet és halál keskeny mezsgyéjén táncol. A Mesebolt Bábszínház csodálatos társulatánál pedig nincs alkalmasabb erre a táncra. Varga Bori, Gyurkovics Zsófia, Kolozsi Angéla, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor és a talán legnagyobb terhet cipelő, felemás zoknis karmester-narrátor: Lukács Gábor, plusz Kiss Dávid több alakban, mégis jól fölismerhetően, egységes, mégis sokszínű kórusként „kelti életre” a több kisebb történetből sodort nagy vámpírtörténetet.
Maga az előadás a válasz arra, hogy megszólal-e végre a Sárdi mise, hogy megtörhet-e az a régi átok. De hétfőn este (közeleg az éjfél) történik még valami. Megnyílik a majdnem csillagtalan ég – erre mondja Dosztojevszkij, hogy az ember nem élhet irgalom nélkül. És a gyerek egyetlen könnycseppjéről is mond valamit.