Hol van már a Csiti-tó?

1952-ben még erről jelent meg híradás, s azt is közre adták, hogy a vágányok a (mostani utcanevek szerint) a Bejczy – Rákóczi – Rumi és Nagy Lajos király utcákon át vezetnek majd. Később úgy módosultak a tudósítások, hogy ez „hosszabb távú terv”, de ha megvalósul, akkor nemcsak a Csiti-tóhoz, hanem Kámonba is villamossal mehetünk. Végül elmismásolták a dolgot, feltételezhetjük, hogy nem a helyi vezetők gondolták meg magukat, hanem a „központi vezetés” nem adott rá pénzt. Ha napjainkban kerül szóba a Csiti-tó, akkor a szombathelyiek többségének az egyik benzinkút jut az eszébe. 

Ma már inkább Csititónak esetleg Csitítónak írják, s csak keveseknek jut az eszébe, hogy itt tényleg tó volt. Fürdeni nem lehetett benne, horgászok sem ültek a partján. A sekély időszakos tavacskáknak, tocsogóknak, vízállásoknak is van története. Az 1941-ben alapított szombathelyi lengyár ma inkább csak az emlékekben él. Épületeinek egy része még ma is áll, és az egyik Pásztor utcai kerítésen is olvasható a Budaflax felirat. Az üzem elnevezése többször változott, de leginkább csak lengyárként emlegették. A len és a kender feldolgozásához vízre van szükség. A hely kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy itt az rendelkezésre állt. 1940 körül földmunkákat végeztek, a terepet a gyár igényeihez igazították. Az 1942- ben készült várostérkép már egy „komplett” tavat ábrázol. A feldolgozás egyik munkafázisa az áztatás. A Csiti-tavat ehhez használták. Amikor nem volt benne elég víz, a Gyöngyösből „egészítették ki.”

 A patak túloldalán pedig később betonból vízmedencéket építettek. Akik vonattal érkeztek Körmend felől, amikor megérezték az áztatott len sajátos „illatát”, tudták, hogy hamarosan le kell szállni, mert Szombathely következik. A közelben lakók is panaszkodtak a bűz miatt. A Csiti-tóban való lenáztatást a hetvenes években befejezték. A hely egy időre illegális szemétlerakó hely lett. Felszámolták, a gödröt betemették, a tó pedig eltűnt. A területet egy részét beépítették. A tóhoz egykor keskeny nyomtávú iparvágány vezetett. Szerencsés módon ebből megmaradt egy darabka, nem is akárhol, hanem a Gyöngyös fölött átvezető üzemi hídon. (Ezt ma azok használják, akik a Rumi út felől igyekeznek a közeli kiskertekbe.) A régi fahidat 1950-ben építették át betonhíddá. A hídavatásról annak idején a megyei újság is beszámolt. A polgármester megbízásából a városi tanács ipari és mezőgazdasági osztályának vezetője mondta a köszöntőt. (A város első emberét az avatás időpontjában még polgármesternek nevezték, de nem sokkal később már tanácselnöknek.) Az egyszerű kis hidat a szónok a „felszabadító Szovjetuniónak és bölcs vezérének, Sztálinnak” köszönte meg. A dolgozók nevében a gyárigazgató vette át a létesítményt. Ő a pártnak és Rákosinak mondott köszönetet. Igazi kordokumentum a két beszéd. Mi volt itt korábban? Szombathelyről Hermán felé haladva, a Csordahajtó úton (ma Pásztor utca) túl kezdődött a Nagy-rét, ami egészen a Virágos-berki-majorig tartott.

 A szőllősi faluvégén már az 1800-as években készült térképek is kisebb gödröket és tavakat jelölnek. Valószínűleg itt voltak a szőllősiek len- és kenderáztatói. Nem volt ebben semmi különös, minden faluban voltak ilyenek. Amíg a házi lenfeldolgozás tartott, addig használták is őket. A 20. század közepére gyakorlatilag mindenütt felhagytak vele, itt, a város közelségében talán kicsit hamarabb. Máshol – például az Őrségben – egy-két idős asszony még a hatvanas években is elővette a rokkát. Akadtak, akik egy darabig még őrizgették a régi tilolót, szövőszéket, motolát, aztán – ha nem került múzeumba – azt is felvágták, eltüzelték. A Csiti-tó története a lenfeldolgozáshoz kapcsolódik. Ma már tulajdonképpen csak egy helynév, s a környezet is egyre jobban átalakul, jó lett volna, jó lenne valamit megőrizni belőle.

 Nincs meg már a Nagy-rét sem, a Virágos-berek is eltűnt. Szerencsére megmaradt a Gyöngyös, ami itt még természetes mederben folyik. Vigyáznunk kellene arra is.