A függés anatómiája, vagy a csodálatos Harpagon

„Keserves és boldog nevezetes dolgok, az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele” – mondja A kékszakállú herceg várának prológusa, és Balázs Béla mintha A fösvényhez írta volna ezt a bevezetőt. A zene most nem Bartók, hanem Európa Kiadó, de hatásos és fölzaklató. Mocskos idők. A zene alkalmazása  Moliére korában is bevett szokás volt, és Telihay Péter szombathelyi rendezése titokban, mellékesen és játékosan mintha a híres „comedie ballet” műfaját is újraírná. Sőt: a lecövekelt, előre beszélő, klasszikus játékmód szintén megjelenik az előadásban (Élise és Valér beszélgetése), nagyon finom, csillogó humorral-iróniával szórva be a jelenetet (a szerelmesek mondatait nem is lehetne másképp előadni). Ezek a kis utalások a színházhoz címzett apró kis himnuszok, éltetik a játékot magát. Hiszen más lenne ez az egész, ha nem nagy játék? Amelyben folyton-folyvást egymással kergetőzik a látszat és a lényeg. Szinte senki nem az, akinek-aminek látszik. 

Fűző és szabadulószoba

Vörös és fekete szabadulószobában vagyunk, zárak, ajtók között, minden mozog, harap, becsíp, de hol a kulcs. Vagy: trezor az egész világ, legalábbis a díszlet, „Harpagon háza” (ki is mondatik a megfejtés a színpadon). Sőt: egyszer csak kiderül, hogy a trezor- vagy szabadulószoba-üzemmódba a nézőtér is benne foglaltatik. Így válik jelentésessé az ötlet, hogy a színészek időről időre lelépnek a színpadról és bejárják, belakják a teret. De a szabadulószoba-érzetet erősítik észrevétlenül a stilizáltan, jelzésszerűen megint csak a 17. századi divatra utaló jelmezek: a fűző legfőbb jellemzője, hogy bezár, nem enged, rabságban tart, kipréseli semmiképpen nem emancipált viselőjéből a levegőt. (Ezért sem lehetséges, hogy az előadást szünet – büfé stb. – vágja ketté. A szabadulószobából akármikor nem szabadulhatunk; ha egyáltalán. Ráadásul az előadás előrehaladtával egyre kevésbé akarunk.)

Maga számára börtön

A legnagyobb rab ebben a díszes társaságban mégis Harpagon. A fösvény. Maga számára börtön. Az első pillantásra meglepő ötlet, hogy a címszerepet játssza Németh Judit, a legelső pillanattól természetes. Az a furcsa, hogy nem furcsa. És nem is az a legfontosabb, hogy színész/nő. Hanem az, hogy Németh Judit. Harpagon. Ez az „eszköztelen”, telített, belülről aládúcolt színészet mindent visz – és kétségbeejtő tisztasággal, ezer árnyalatban tárja föl szenvedélyes függőségeink, a pótszerként működő, hiányból és iszonyatos küzdelemből táplálkozó, mindent betöltő függés, a függésnek való kiszolgáltatottság természetrajzát, rémületét és tébolyát. (A nagyon távolból mintha Sen Te és Sui Ta kettőse is intene.) Ráadásul komédiában kötelező a tévesztés, az álruha. De ez más dimenzió.

Örökös játszmázás

Harpagon rab, nem szabadulhat. De rab és függő mindenki más is az örökös játszmázásban. A kitörési kísérletbe fogó (vegyük el a pénzt) két fiatal felnőtt gyerek: a vehemens és beakadó Cléante szerepében Hajdu Péter István, a hűvösen izzó Élise: Nagy-Bakonyi Boglárka. A fáradhatatlan Frosine: Nagy Cili. A szerelméért Harpagonhoz elszegődő, ártatlan szemű Valér: Kuttner Bálint. Cléante szerelme, a rebbenékeny Mariane: Herman Flóra. 

A szerepükben lubickoló kisbolygók. A commedia dell’ arte-t átszellemítő bohóc („sofőr, de jól főz”): Kelemen Zoltán. A csodás zenekar, élén Némedi Árpáddal. Vele muzsikál Szabó Róbert Endre és Balogh János; utóbbinak egy kicsi férfi-nő átváltozó-mutatványa is van (Harpagon-szatírjáték). Színészek, akik zenészek. Vagy fordítva. Plusz a mindenhonnan kimagasodó rendőr: Horváth Ákos. 

A pénzesládikóban semmi nincs

És amikor a végkifejlethez közeledve benéz hozzánk Orosz Róbert – Valére és Mariane apjának szerepében –, hogy elhozza Shakespeare mesés üdvözletét (hajótörés, egymásnak megörülő testvérek, gazdagság), akkor sem lehet másra figyelni, csak a feketéről vörösre váltó, női mivoltában megjelenő (nővé válik, sírni kezd?), gyönyörű, királynői és összetört, gyámoltalan Harpagonra. A visszaszerzett és okafogyott, magához ölelt szürke pénzesládikában valószínűleg semmi nincs. 

(Moliére: A fösvény a WSSZ nagyszínpadán. Fordította: Bognár Róbert, díszlet: Daróczi Sándor, jelmez: Katona Bálint, dramaturg: Telihay Péter, hangosító: Simon József Zoltán, világosító: Kiss Zoltán, rendezőasszisztens: Kovács Nóra. Rendező: Telihay Péter.)