Szépségvágy és rezignáció - Kamper Lajos rézkarcai a Berzsenyi-könyvtárban, ahol otthonra lelt az ex libris-gyűjtemény

Kamper Lajos legutóbb friss kollográfiákkal jelentkezett a szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtárban, most időutazásra hív: régi kedves rézkarcaiból válogatott. A Kamper-féle ex libris-gyűjtemény pedig már a Berzsenyi-könyvtáré: az ajándékozás rítusa a november 2-áig látható kiállítás megnyitóján megtörtént. Az otthonnak, az otthonosságnak számomra két alapvető jellemzője van: könyv és virág (zöld növény). Ha kép is van a falon, az a bónusz, a jutalom. A Berzsenyi-könyvtár pedig tele van könyvekkel, mindig van itt virág, növény – és a falakról a képek sem hiányoznak. A könyvtár és az otthon – összeér. Bár nem ártatlan tér egyik sem, és metaforaként ez is, az is a végtelenségig tágítható. Borges univerzumában könyvtár az egész világ, amelynek rendezettsége mögött a kétségbeesés uralkodik. Eco csillogó regényében (krimijében) a szigorúan ellenőrzött könyvtár veszélyes hely, és akadnak, akik a benne fölhalmozott legnagyobb kincs – a tudás - fölötti uralomért nem riadnak vissza a gyilkosságtól sem.  És ne feledjük: Arisztotelész komédia-elmélete azóta sem került elő. Talán, ha lett volna hozzá ex libris.

Amikor  meglátogattam Kamperékat (könyv, növény, kép stimmel), hogy megnézhessem, mi minden kerül ki ezen a kiállításon a könyvtárterem falaira, Lajos a rézkarcról, a különféle technikákról is mesélt. Hogy van vonalas, foltmarásos, borzolásos technika – már a szavak, a megnevezések is gyönyörűek -, ez utóbbi a legnehezebb. Szerintem nincs annál szebb, mint belátni és észben tartani, hogy a művészet, az alkotás a szó legrégibb, legeredetibb értelmében mindig csinálás is (legyen szó képzőművészetről, színházról, irodalomról). Mesterségbeli tudás kell hozzá. Azokról a titokzatos folyamatokról meg még mindig keveset tudunk, hogy ebből a csinálásból – a struktúrák létrehozásából, a színek és formák kombinálásából - hogyan lesz végül a befogadót elbűvölő, gondolkodásra vagy egyenesen az élete megváltoztatására indító műalkotás. Lajos egyszer csak behozott egy súlyos, nyeles, éles kis fémlapátot – a borzolás eszközét. A használatához leheletfinom, de határozott csuklómozdulatokra van szükség,  megszámlálhatatlanul sok és sokirányú mozdulatra, hogy végül a képen a sötétből előtűnjenek a bársonyos-borzolásos felületek. Az a csuklómozdulat ott és akkor,  azonnal és automatikusan fölidézett bennem egy régen olvasott, részleteiben már elfelejtett Kundera-regényt, amely – szerzője-elbeszélője állítása szerint – egyetlen mozdulatból, egy búcsúra emelkedő kéz mozdulatából, egy intésből született. Akkor és ott eldőlt, hogy számomra ez a kiállítás mindenestül abból a bizonyos leheletfinom, mégis határozott csuklómozdulatból jön létre, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a borzolásos rézkarcon a sötétből előtűnjenek azok a csodálatos bársonyos felületek. Ez a mozdulat egyfelől Lajosé (vagyis egyedi), másfelől minden grafikusé, aki borzolásos rézkarccal foglalkozik: generációról generációra száll. A rézkarc különben is magában hordozza az egyediség és a sokszorosítás, a sokszorosíthatóság különös feszültségét. És persze elővettem újra a régen olvasott Kundera-regényt is, a Halhatatlanságot, amely majdnem harminc év távolából most új fényben, új erővel ragyogott föl – Kundera bizonyos értelemben prófétának bizonyul (de hát minden jó író az), amikor a 90-es évek elején-közepén, már Franciaországban az európai értelemben vett, dédelgetett személyiség  mibenlétét, határait kutatja, megsejtve, hogy az eltűnése is benne van a pakliban. Ebben is benne van az egyediség (hogy létezik-e egyáltalán) és a sokszorosítás problémája. (Van itt egy olyan rézkarc is, amelyből egyetlenegy készült.)

A regény tényleg kulcsot adott ehhez a kiállításhoz, ahol kisebb-nagyobb rézkarcokat láthatunk; van köztük vadonatúj is, vagyis Lajos most – egy kiemelkedően nagy generáció félig-meddig utolsó mohikánjaként - visszatért egy régi kedves technikához. A kulcsszó több szempontból a halhatatlanság. Mondhatjuk, hogy minden művészet a halhatatlanság, de legalábbis a nyomhagyás utáni vágyból születik, de a “talán eltűnök hirtelen” rémülete  valószínűleg mindenkiben ott bujkál a maga módján, tenni kell ellene valamit, ha hosszú távon lehetetlen vállalkozás is. 

Nekem mindenesetre a Kundera-féle “kis halhatatlanság” – a halhatatlanság iránti vágy - megindító tárgyi bizonyítékai az ex librisek, ezek a szépen megmunkált ékszerként is értelmezhető kisgrafikák, amelyek a könyvtulajdonosok, könyvgyűjtők öntudatra ébredésének csodálatos bizonyítékai évszázadok óta. Kamper Lajos első nemzetközi sikerét Olaszországban, Jesolóban ex libris-szel, kisgrafikával érte el: 1979-ben elnyerte a grafikai biennálé első díját. “A díjjal járó jutalomból - hozzájutni sem volt akkoriban egyszerű - vettünk egy öltönyt a Borostyánkő áruházban” – mesélte nevetve Magdi, fölidézve a daliás időket, amikor egymást érték a nemzetközi ex libris-találkozók, cserék, kiállítások, kongresszusok (Csehországban, Németországban stb.), nagy keletje volt ezeknek a kis ékszereknek. Lajos a Tokaji Művésztelepen, Prutkay Péter vezetésével ismerkedett meg például a foltmarással, aztán évtizedekig az Ajkai Művésztelepre járt, az utóbbi időben pedig Magyarpolány a művésztelepi bázisa – azt mondja, itt “utolsóként csinálja a grafikát”. Fogni egy rézlemezt és nekilátni – az nagyon ritka mostanában; sokan már nem is ismerik a rézlemezt. 

De – és ez nem vigasz, hanem a dolgok rendje – sosem lehet tudni, hogy mikor bukkan föl valami újra a feledésből. És ha fölbukkan, erőteljesebben ragyog, mint valaha.  Talán ez a ragyogás érződik most a tárlaton – hiszen az alkotó régi kedves technikáihoz tért vissza -, és ez a ragyogás érződik az ajándékozás gesztusában is: Kamper Lajos több mint ezer darabot számláló ex libris-gyűjteménye ezennel a legjobb helyre, a Berzsenyi-könyvtárba kerül. Ahol természetesen olyan könyvek is vannak, amelyeket Kamper Lajos illusztrált, tervezett. Közöttük is egy igazán különleges, néhány példányban megjelent, minden ízében kézműves kötet, amely nemcsak azért különösen kedves számomra, mert gyönyörű, hanem azért is, mert anno egészen közelről figyelemmel kísérhettem a létrejöttét. Mallarmé szerint minden a világon azért van, hogy könyvben érje el célját. Néhány napja adódott néhány órám Budapesten, benéztem a Szépművészeti Múzeumba. Az ókori egyiptomi tárlaton egy 10-15 centiméter széles, hieratikus írással telerótt, zsinórral ellátott kis papirusztekercs előtt álldogáltam a legtovább. Lám, egy 3-4000 éves könyv a maga valójában és szépségében, mellette aprócska tok. A hordozó változik, az emberi késztetés nem. Szerintem ebben bízhatunk.

És most már csak egyvalami. Furcsa paradoxon és mindennapos tapasztalat, hogy egy tárlatnyitón – praktikus okokból - maga a tárlat látható a legkevésbé. Pedig Kamper Lajos képeire érdemes időt szánni. Mindet mozgásban tartja az a sokat emlegetett, megnevezhetetlen, szépségvágyból és rezignációból (hogy Lőrinczy Huba 1984-es tanulmánykötetének címét is idecitáljuk) kikevert Kamper-titok. Velence, Bordal, Az éjszaka árnyai, Vágyak kapujában, a Bartók-sorozat - A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin, a Kékszakállú herceg vára. Igen, ez az: nyílnak az ajtók, beljebb és beljebb megyünk; minél nagyobb a titok, minél inkább zárva az ajtó, annál erősebb a vágy - megtudni, mi van mögötte. Minél nagyobb a tudás, annál nagyobb a nemtudás is. Ezért halhatatlan a könyvtár. 

Könyv, virág, képek a falon. Otthon.