Szent Márton a vásárban

A magyar irodalomban bőven találunk információkat Mártonról, nem is annyira az életéről, hanem inkább a hozzá és az emléknapjához kapcsolódó szokásokról. Előfordul, hogy ezek egészen rövidek, így például Valkai András a magyar királyságról írott munkájában azt közli, hogy a könyvét 1567-ben „bor kóstoló Márton püspök hetében” fejezte be a Kalotaszegen. Csupán néhány szó, de megtudjuk belőle, hogy Mártont már akkor és azon a vidéken is a borral hozták összefüggésbe. Márton napján már meg lehetett kóstolni az új bort.
 Valkairól kevesen hallottak, de jöjjön akkor egy ismert író, Jókai Mór. Ő „A dualistikus lúd” címmel hosszú verset írt arról, hogy a pozsonyi zsidók Márton napján ezüsttálcán egy kövér libát vittek Bécsbe a császári párnak. Azt, hogy ez a szokás valóban élt, más források is megerősítik. Aztán ott van Mátyási József ponyvakölteménye, a „Szent Márton napi panasza és testamentoma egy nyársra ítéltetett hízott gúnárnak”. Ha néprajzi szempontból nézzük, a vers remekmű. Mátyási 1765- ben, Izsákon született, Kecskeméten és Debrecenben tanult, s jó barátságba került Csokonaival. Sokat írt, fordított, s mellette ügyvédként dolgozott. A fenti mű irodalmi munkásságának mellékterméke, Magyaróváron Czéh Sándor műhelyében nyomtatták ki 1840 körül. A szerző neve nem szerepel rajta, eleve ponyvára s vásári árusításra szánták. 
A vers néhány sorára azt mondhatjuk, „hű, ez aztán pikáns!”, s van benne egy-két „illetlen” szó is. Libahasonlatai érdekesek: „… a nyelves kofák mondatnak gágogni, / S a vén hálálkodók libaként zsibogni? / A terjedt lábfőket hívják lúdtalpaknak, / A vékony hosszú nyakat gúnárnyaknak.” Annak tárgyalása, hogy mire hasonlít a hízott liba mája, nem fér be e cikk kereteibe. Fontos, hogy leírja, miként kell elkészíteni, felhasználni a libát: „Aprólékja, zúza kásával jó lészen, / Maga pecsenyének, hadd süljön egészen, / Négy-öt icce zsírja, tudom, fog cseppenni, / Piritusra kenjük reggelenként enni.” Ha Magyaróváron nyomtatták ki, árusították-e ezt a pár oldalas füzetet a szombathelyi vásárokon? Nem tudjuk, talán igen… Egyáltalán milyenek voltak a régi idők szombathelyi vásárai? A mindennapi szóhasználatban a búcsú és a vásár sokszor összekeveredik. A búcsú hátterében egyházi rendelkezések állnak. Alapesetben a búcsú templom védőszentjének ünnepe, amikor rendszerint ünnepi szentmisét tartanak. Az egyházi események világi rendezvényekkel egészülnek ki, de hát ki nem járt még falusi búcsúban? Néhány árus („búcsúvásár”), ringlispíl vagy újabban ugrálóvár, este búcsúi bál. A vásárokat világi előírások szabályozzák. Hajdan azok a települések tarthattak országos vásárt, amelyek vásártartási joggal rendelkeztek. Szombathely is rendelkezett ilyennel, de ha megnézzük a XIX. század végi és XX. század eleji vásárnaptárakat, akkor azt látjuk, hogy nálunk a novemberi nagyvásár nem Márton napján, hanem a hónap végén volt. 
A Márton-búcsú és a nagyvásár időpontja elváltak egymástól. Nem sokat tudunk arról, hogy ezeken a sokadalmakon a Mártonhoz kapcsolódó szokások megjelentek-e. Árultak-e rétest vagy libát? Egy halvány nyom azért mégis van, ez a Mártont ábrázoló sárvári bábsütő forma. (A róla készült kép a Magyar Iparművészet című lapban jelent meg 1913-ban.) A mézesbábosok hajdan ott voltak minden vásárban. Ilyen kalácsokat nálunk már nem árulnak, de Észak-Olaszország egyes részein ma is népszerűek. Ha a Márton-napi szokásokat vizsgáljuk, akkor természetes, hogy elsősorban a szent szülőhelyére, Szombathelyre figyelünk. Legalább másfél tucat vasi településről van azonban adat arról, hogy náluk a XX. században még élt a Márton-napi rétessütés hagyománya. 
Néhány közülük: Rábagyarmat, Csénye, Hosszúpereszteg, Acsád, és hát ott van Vép, ahol az 1731-ben készült kéziratos kántorkönyvben egy régi Márton-ének is megőrződött. A múlt évben sikerrel kezdeményeztük azt, hogy Szent Márton tisztelete felkerüljön a Szellemi kulturális örökség nemzeti listájára. A dokumentáció melléklete egy film, amelynek egyik „jelenetében” a vépi Török Sándorné süti a rétest. Az örökségről szólva meg kell említenünk a kőszegszerdahelyi Jagodics Imrénét is. 
Az idén pünkösdkor a Szentendrei Skanzenben a Szellemi kulturális örökség ünnepén az általa készített rétessel kínálhattuk azokat, aki Márton után érdeklődtek. Márton napja sokfelé ma is vidám ünnep. A történeti összefoglalókban gyakran olvashatunk arról, hogy e napon milyen adót kellett beszolgáltatni a földesúrnak.
 Ezek valósak, de ki kell egészíteni azzal, hogy voltak helyek, ahol nemcsak adóztak, hanem ajándékoztak is ilyenkor. Németország egyes vidékein például nem a Mikulás, hanem Márton hozta a gyerekeknek az ajándékot. Észtországban a szegényeknek gyűjtöttek, őket vendégelték meg.