2016.07.15. 15:47
Esterházy Péter meghalt - A lehetetlen korszakába léptünk
Hát most tényleg meghalt a szerző, és ezzel a bizonyossággal valami lehetetlenné vált. Ebben a pillanatban nem tudni, hogy válik-e másvalami lehetségessé. Minden arra mutat, hogy nem. A lehetetlen korszakába léptünk.
Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve. Milyen könnyű, és milyen nehéz idézni őt. Ezek az irodalmi korszakváltó Termelési-regény nyitómondatai: „Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve." És tényleg: ennél pontosabban nem lehet „kifejezni", hogy most mi van. Legföljebb a szégyenkezve fölismert, vajon honnan jövő fájdalom, hogy úgy siratjuk őt, mint naponta látott ismerőst, tanárt, apát, családtagot. De nyilván nem pontos ez sem. „Jóformán minden szavam hamis és pontatlan lesz, alighogy kimondom", mondja az Iskola a határon (egyik) elbeszélője, és ezen a ponton tényleg Ottlik Gézához fordulhatunk, akit szintén tőle, Esterházy Pétertől kaptunk ajándékba: amikor heroikus és szerzetesmódra szerény gesztussal egyetlen rajzlapra másolta le a (kőszegi) Iskolá...-t, így téve képpé, olvashatatlanná és olvashatóvá. A néhány éve egy darabig Kőszegen is elidőzött Ottlik-zakót pedig az erkölcsi tartás vállalt mértékegységévé.
Fotó: Stekovics Gáspár
A Valencia-rejtély című Ottlik-kisregényben Annáról hangzik el: fontos, hogy legyen, létezzen a világban. Esterházy Péter nincs. „Most elmentünk vele", Lengyel László szerint. Talán ezért, hogy annyira, szinte váratlanul mélyről jön – válaszként a veszteség hírére – a fájdalom; ezért van, hogy a veszteség személyesként átélt veszteség. Lényének eleganciája, az a szemérmes, csillogó irónia, amely minden egyes (pontos, pontos, pontos) megszólalását kísérte. A méltóság, amellyel betegségét viselte, és az egyedül lehetséges módon, a nyelv erejével dacolt vele. (Ez a legnagyobb tapasztalat: hogy egyszer csak elfogy a szó, átveszi az uralmat a test.) És ha egyrészt minden értelemben lezárult, másrészt most fölnyíló szépirodalmi életműve a nyelv diadalát hirdeti (és a nyelv sosem játék, akkor sem, ha az), akkor – mondjuk így – publicisztikája is így működik. Mert illik a világra minden szava. Esterházy Péter úgy vált (a magyar irodalmi hagyományok szerint) „irodalmi pápává", hogy egy percre se hagyta, hogy szobor és orákulum legyen. (Most már szobra is lehet. Nem lesz. Ne legyen.) Néhány hete még ő nyitotta meg az Ünnepi Könyvhetet (olvasni, életre-halálra, ez a legnagyobb emberi ajándék). Ő búcsúzott Kertész Imrétől, a sírnál (hozzánk beszélt, szelíden és nagyon keményen), és az Élet és Irodalom hasábjain: „Elmúlt húsvét, este lett. Hirtelen sírva fakadtam. Ezt ki kéne húzni, de nem húzom. Nehéz volna megmondanom, hogy mért a fakadás. Mert most nem a kétségbeesés vagy a fájdalom vagy a félelem. Talán az erőtlenség? Hogy nem vagyok ura a helyzetnek?"
Esterházy Péter meghalt. Valami lehetetlenné vált, és nem tudni, válik-e másvalami lehetségessé.