70 évesen kezdett bal kézzel festeni a szombathelyi Huszár Ildikó

Ugyancsak meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy Ildikó már túl van a hetedik ikszen, de ecsetet csak alig egy éve vett a kezébe. Mégpedig a bal kezébe. Ahhoz, hogy a különös történethez közelebb kerüljünk, vissza kell utaznunk az időben néhány évtizedet.

Huszár Ildikó balkezesnek született, ám a szigorú édes­apa, aki tanító volt Döröskén, rá-rácsapott a kezére, így átszokott a jobbkezes írásra. Középiskolásként még tudta bal kézzel hamisítani az ellenőrzőbe az édesapja aláírását, ha valami stikli volt vele az iskolában. Az írást leszámítva máig mindenben a bal keze az ügyesebb.

Ildikónak, ha innen nézzük, nagyon átlagos élete volt, ha onnan nézzük, nagyon nem. Dolgozott különböző munkahelyeken, kétkezi és irodai munkát egyaránt. De attól kezdve, hogy véget ért a munkaidő, egy izgő-mozgó, sok mindenben tehetséges fiatal nő bújt ki belőle.

Okleveleket, plakátokat mutat. Akkoriban a cégek nagy hangsúlyt helyeztek a kultúrára. Ő pedig minden munkahelyi rendezvényen fellépett, nem maradhatott távol egyetlen Ki Mit Tud-ról sem. Énekelt, táncolt, verset mondott. Sikeres volt asztaliteniszben, röplabdában, kézilabdában, tekében, az Erkel-kórus és a Melódia együttes tagjaként bejárta a megyét. Ma már úgy gondolja, ha a szülei engedik továbbtanulni, vagy ha valaki tolja a szekerét, ismert ember lehetett volna. Végül így is az lett, de ehhez még néhány sorsfordulót kellett várni.

Ildikó egész életében nagyon szerette a gyerekeket, szeretett volna családot, a férfiakban azonban mindig csalódott. Egyszer volt férjnél, de már néhány hónap után kiderült, hogy nem az ideális családapát találta meg. Szülei korán meghaltak, magára maradt, azt pedig felelőtlenségnek tartotta volna, hogy egyedül gyermeket vállaljon. Tizenöt év albérlet után sikerült vásárolnia Szombathelyen egy kis lakást, ahol boldogan alakította ki a környezetét. Amikor idősebb lett, úgy gondolta, gyűjt egy kis tőkét nyugdíjas éveire és kiment dolgozni Ausztriába. Sajnos nemcsak tőkét gyűjtött, hanem a nyirkos szállásának köszönhetően egy súlyos légúti megbetegedést is, ami nemcsak az éneklésnek, hanem az aktív éveknek is véget vetett.

Ildikót azonban nem olyan fából faragták, hogy egy helyben üljön. Vett egy olcsó fényképezőgépet, fotózta a természetet, képei a kámoni arborétum kiadványában is megjelentek. Ezzel egy időben felfedezte az internetet, a közösségi oldalon posztolta képeit, ahol egyre többen felfigyeltek rá. Kölcsönösen megtalálták egymást sok hasonló érdeklődésű emberrel. Pár éve ismét közelebb került a valláshoz. Úgy gondolja, a Szentlélek sugallatára történt, hogy hetvenévesen felfigyelt egy „piktor tanoda” hirdetésére. Mivel úgy érezte, valamit kell kezdenie magával, belevágott.

– A művésznő irányításával kellett egy képet festenünk, és majd elsüllyedtem szégyenemben, mert még egy egyenes vonalat se tudtam húzni – meséli a rá jellemző szemléletes stílusban. – Aztán átvettem az ecsetet a bal kezembe, és a végére az én képem lett a legszebb.

Na, azóta Ildikó már 86 képest festett. A természetbe nem tudja kivinni a festőállványát, így művészi fényképekből és az interneten talált képekből merít inspirációt. Őszi erdő, téli tájkép, virágcsokor, világítótorony. Gyakran úgy születik egy kép, hogy rákeres az interneten: festőiskola kezdőknek. Aztán fest úgy, ahogy a videón mutatják. Ez ilyen egyszerű… Pár óra alatt megszületik egy alkotás, szép színekkel, fény-árnyék játékával, felhőkkel, ahogy kell. Ildikó beszerzett már mindenféle típusú ecseteket, akrilfestéket, vásznat. Kezdetben a barátnői azzal segítették, hogy megvásárolták néhány festményét, hogy meg tudja venni a kellékeket. Nem is szeretne ennél többet, csak annyi kis hasznot a munkájából, hogy a festéket meg tudja vásárolni. Megismerkedett Torjay Valter festőművésszel, aki szintén biztatta. Gyurácz Ferenctől pedig festményért cserébe kapott könyvet.

– Még magam sem tudom, hogy mit akarok kezdeni ezzel, de nagyon szeretem csinálni. Szoktam mondogatni a barátnőimnek: gyerekek, olyan jó hobbim van! Ajándékoztam már képeket a Micimackó Óvodának is, ott egy kiállítás lehetősége is felvetődött. Most, nyáron nem festek, inkább fel­ülök a kerékpárra és megyek ki a természetbe fotózni, meg rendezvényekre járok. De ha jön az ősz és felerősödnek megint a tüneteim, újra leülök majd a vászon elé – mondja el, majd hozzáteszi:

– Semmiért soha nem kaptam pénzt. Se az éneklésért, se a fotókért. Nem is azért csináltam. Az én fizetségem annyi: Köszönjük, Ildikó!