Mesélő podcast: Eötvös Loránd kapcsolata Ságheggyel

„A középkor csodaszereinek lomtárából előkerestem a varázsvesszőt, és mivel a varázs időközben már lekopott, nem ördöngösséggel, hanem a hozzá jobban illő mechanikai érvelésekkel arra bírtam, hogy feleletet adjon. Nem, hogy rejtett kincseket kutasson, csak azt kívántam tőle, hogy engedjen bepillantást annak az erőnek a rejtelmeibe, mely e földön mindent mozgat, mindennek kijelöli a helyét”. E szavakkal  a 175 éve 1848. július 27-én született magyar tudós,  a budapesti egyetem fizikaprofesszora  emlékezett vissza a Föld gravitációs terének vizsgálatáról kezdett kísérletekre.           Eötvös 1887-ben kezdete meg a nehézségi erő változásainak mérésére alkalmas eljárás  kidolgozását. Az ehhez szükséges   — „ görbületi variométer"-nek, ma már Eötvös-ingának nevezett eszköz — első példánya 1891-ben készült el. A műszer finom platinafonálon függő, két végén nehezékkel terhelt, vízszintes síkban elfordítható rúdból állt.

 Ha ehhez nagyobb tömegű testet, például ólomgolyót közelítettek, az ingarúd elfordult, a felfüggesztő szál elcsavarodott, és az elcsavarodás mértékéből az ólomgolyó vonzóerejének nagyságára lehetett következtetni. Ennek az egyszerű eszköznek továbbfejlesztett változatában, a „horizontális variométer”-ben az ingarúd egyik végén a nehezék nem közvetlenül a rúdon, hanem a rúd végéhez rögzített platinaszálon függött. Ezáltal a nehézségi erő vízszintes síkban való változását mérhetővé tette. A felfüggesztő szál hőkezelésével a műszer pontosságát rendkívüli mértékben sikerült felfokozni. Ez a műszer volt a később világhírűvé vált Eötvös-inga. Eötvös a műszert laboratóriumban sokszorosan kipróbálta, majd hogy használhatóságát a terepen is kitapasztalja, kivitte a szabadba. Először Budapesten a Rudasfürdő kertjében megmérte a Gellérthegy vonzóhatását, majd pestlőrinci házának udvarán a teljesen síknak tekinthető terepen végzett méréseket. A továbbiakban olyan környezetben akarta műszerét kipróbálni, amelyen síkságból kiemelkedő nagy tömegű terepalakulat vonzóhatását vizsgálhatja a környezet zavarásától mentesen. Fontos volt az is, hogy a terepkiemelkedés vonzóerejét előre ki lehessen számítani, hogy ezzel a műszert ellenőrizni tudja. Ehhez persze ismerni kellett a  — hegy — térfogatát, geológiai szerkezetét és anyagát. 

 Így esett Eötvös, választása a Kisalföld déli részén, Celldömölk mellett emelkedő Sághegyre, Eötvös a helyszín kiválasztását így indokolta: "A vasmegyei Ság hegy szabályos csonka kúp alakja teljesen izolált fekvésénél, és eruptív kőzetű összetételénél fogva különösen alkalmas a megfigyelések foganatosítására."

Itt millió évekkel ezelőtt a magyar medencét borító pannon tenger levonulása után szárazon maradt „Pannon homok”-ból levő tengerfenékre vulkáni kitöréssorán bazaltláva ömlött, és ez az alatta rejlő „eredeti felszín”-t megóvta a sivatagi szél lepusztító hatásától. Az egykori bazaltvulkán a síkságból kiemelkedve páratlanul érdekes természeti emlékként maradt meg. A Sághegy tehát nagy fajsúlyú bazalttömegével egy homokkal borított síkságból emelkedett ki, ezért a nehézségi erő mérésére különösen alkalmasnak ígérkezett. Minthogy a környékről a bécsi Katonai Földrajzi Intézet már korábban pontos, részletes terepfelvételeket készített, a felvételek és a geológiai vizsgálatok alapján a hegytömegét és vonzóerejét előre ki lehetett számítani. Sterneck, a bécsi intézet tudós igazgatója a környéken és a hegytetőn ugyancsak a vonzóerő megállapítása végett — ingaméréseket végzett. Rövid, egymással párhuzamos síkban lengő ingák lengésidejét mérte, előbb kint a lapályon, a Sághegy távolabbi környékén, majd fent a hegytetőn. A bazalthegy tetején a nagy fajsúlyú bazalt nagyobb vonzása miatt az ingák gyorsabban jártak, mint a homokos síkságon, és a lengésidő különbsége fontos geofizikai felvilágosítást adott a bazalthegy vonzóhatásáról. Eötvös tehát egy kiforrott, „hagyományos”, és a kor tudományos színvonalán álló vizsgálati módszer eredményeit hasonlíthatta össze a saját, teljesen új, sokkal érzékenyebb és pontosabb műszerével nyert értékkel.  Erdődy Ferenc gróf a birtokában lévő Ság hegy kiszemelt területét  rendelkezésre bocsátotta. 

Az expedíciónak tagja volt  Kövesligethy Radó  csillagász, földrengéskutató, Tangl Károly fizikus, Eötvös egyetemi katedrájának későbbi örököse,  és Bodola Lajos, a Műegyetemen geodézia tanára. A róluk kísérlet közben készített fénykép közismert. A kísérletet a Sághegy földrajzi szélességének és hosszúságának meghatározásával kezdték. A szükséges csillagászati méréseket Kövesligethy és Bodola végezték, az elérhető legnagyobb tudományos pontossággal. Mint minden mérést, így a csillagászati helymeghatározást is többször elvégezték. 

Nagy volt azonban a meglepetésük, amikor azt tapasztalták, hogy a Greenwich-ben húzódó alapmeridiántól (0° hosszúság) napról napra távolabbra kerülnek, mintha a Sághegy lassan Budapest felé mozogna! A rejtélyesnek látszó esetről Kövesligethy egyik geofizikai óráján hallgatóinak is beszámolt. Elmondotta, hogy csak több nap múlva találták meg a jelenség okát. Az történt, hogy esténként a műszereket levitték Celldömölkön levő szállásukra. A nagy pontosságú tengerészórát — kronométert — Kövesligethy a nyakában szíjra akasztva vitte nagy óvatosan. A sziklaplató szélére érve meredeken kellett lemennie. Az oda támasztott létra előtt Kövesligethy lassan megfordult, hogy háttal legyen a mélységnek. Mindig ugyanabba az irányban fordult meg. Egy napon Kövesligethy kijelentette, hogy nem megy le éjszakára, a műszerek közelében alszik, hátha a szállítás ártott meg a kronométernek. Úgy is történt, a Sághegy „mozgása” valóban megszűnt, az újabb mérés az előző napival egyező eredményt adott. Most már nem volt nehéz megtalálni a hiba forrását. Amikor Kövesligethy lefelé haladtában megfordult, a kronométer lengőkerekére a fordulás úgy hatott, hogy az óra járása megváltozott, és ezért a földrajzi hosszúság kiszámításakor helytelen adatot kaptak. A / /A Sághegyen végzett geofizikai mérések végül is a várakozásnak megfelelő eredményekkel végződtek: a bazalthegy vonzóereje valóban akkorának mutatkozott, mint amekkorának a számítások és az előzetes ingamérések jelezték, és ezzel az Eötvös-inga tudományos értéke, megbízhatósága kétségen kívül bebizonyosodott.

Az inga használata megsokszorozta a földtani kutatások hatékonyságát, ennek segítségével végzett első sikeres olaj fúrásokat 1926-ban végezték az Amerikai Egyesült Államokban, ahol 1935-ben már negyven Eötvös-ingacsoport dolgozott. Felfedezése később fontos szerepet játszott Einstein általános relativitáselméletének bizonyításában. Eötvös Loránd 1894 júniusától a Wekerle kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be. Aktív turista, a Magyar Turista Egyesületnek 8 éven át elnöke volt. Az Alpok több, addig meg nem hódított hegycsúcsát is megmászta. Eötvös Loránd 1919. április 8-án hunyt el. Einstein ezekkel a szavakkal jelentette be a hírt: "A fizika egyik fejedelme halt meg!". 1950-óta a Budapesti Tudományegyetem viseli a nevét. A Nemzetközi Csillagászati Unió 1970-ben, egy Hold túlsó oldalán feltérképezett krátert, E. W. Elst csillagász a12301 rendszámú kisbolygót nevezte el Eötvös Lorándról. Krenner József a Macedóniában felfedezett tallium-, arzén- és kéntartalmú ásványt, tiszteletére „Lorándit”-ként jegyeztette be. A hálás magyar társadalom Eötvös nagy tudományos vállalkozásainak emlékére az első vizsgálatok helyén —a pestlőrinci kertben majd 1971. október 17-én Celldömölkön az Eötvös emlékünnepség keretében a Sághegyen leplezték le az Eötvös Loránd  emlékoszlopot, Antal Károly alkotását.