„Robbanásokra ébredtem és repkedtek a golyók mellettem” – Boris Kálnoky haditudósítóként testközelből élte át a háború veszélyeit - fotók

Október a média hónapja, ennek apropójából tematikus előadást szervezett az MCC szombathelyi központja. Meghívott vendégük, Boris Kálnoky haditudósítóként olyan élményeket élt át, melyekkel legtöbbünk (szerencsére) csak filmekben találkozhatott. Kálnoky elsősorban a közel-keleti háborús helyzetekről tudósított nyugati médiumoknak.

Találkozott a világ legudvariasabb krokodiljával Szenegálban, Nepál egyik leggazdagabb földesurával készített riportot, miközben az biciklije hátsó ülésén szállította őt. „Nepálban akkoriban nem voltak autók, a biciklit is csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak” – magyarázta a riporter a szürreális jelenetet. Segített egy pakisztáni párnak - akiket a szüleik eltiltottak egymástól – titokban összeházasodni és Nicu Ceausescu nagy szerelmével is csinált interjút.

Szakzsargonoktól mentes, izgalmakkal és érzelmekkel teli történeteket hallhattunk háborúról, konfliktusokról, emberi sorsokról. Olykor vicces, olykor felkavaró, de leginkább tanulságos és elgondolkodtató sztorikat. A megrázó háborús élményeknél néma csend volt a teremben, szinte tapintani lehetett a feszültséget.

- A háború megváltoztatja az embert. Találkoztam olyannal, hogy egy csendes, szürke egér típusú figura a hadszíntéren egy igazi hőssé vált. A nagydumás, laza, magabiztosnak tűnő hírbemondó pedig teljesen tönkrement a súlya alatt. Mindig azt mondom: a háború megmutatja, ki milyen ember valójában - magyarázta a riporter.

1992. április 6-án kezdődött a boszniai háború leghosszabb ideig tartó ostroma, Szarajevót három és fél évig tartó blokád alatt tartották a szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg katonái. Ez idő alatt mintegy tizenkilencezer ember vesztette életét a várost körülvevő harcokban, köztük megközelítőleg kétezer gyerek. Kálnoky folyamatosan tudósított az eseményekről.

- Több olyan kolléga is kint volt, akik először jártak ilyen terepen. Ahogy a fiatal újságíró rádöbben, hogy ez a háború valódi, na azt az arckifejezést soha nem felejtem el - tette hozzá.

A riporter arról is mesélt, mennyi minden szükséges egy ilyen kiküldetéshez. Soha nem ment egyedül, a haditudósítás mindig csapatmunka. Szükség van fordítóra, sofőrre, és minden esetben kell egy megbízható, helyi ember – általában újságíró - hiszen a nyugati ember itt idegennek számít és nem feltétlenül közlékenyek vele a riportalanyok. Nem beszélve arról, hogy a társadalmi szokások teljesen eltérőek, például egy női riportalanyhoz nem mehetett férfiként, mindenképp kellett egy női újságíró is a csapatba.

Az előadás végén a résztvevők is feltehették kérdéseiket. Többen az életveszélyes helyzetekre voltak kíváncsiak, illetve hogy lelkileg hogyan lehet feldolgozni a háború borzalmait.

- Sétáltam már a csatamezőn, ahol mellettem feküdtek három napja az elhunyt katonák. Gyerekek rohangáltak körülöttem puskákkal, de olyan is előfordult, hogy majdnem golyót kaptam – épphogy elrepült mellettem. Amikor az iraki háború alatt Bagdadban voltam, minden nap hajnali ötkor robbanásokra ébredtem. A szálloda recepciósa Kalasnyikovokat osztogatott nekünk, hogy meg tudjuk védeni magunkat  – számolt be félelmetes élményeiről Kálnoky.

Hozzátette, hogy riporterként valamivel könnyebb volt a helyzete, mint a fotósoknak és kamerásoknak, nekik tényleg a tűzharc közepén kellett anyagot készíteniük. Arra a kérdésre, hogy mennyire viselte meg lelkileg a kint töltött idő, azt válaszolta, hogy tisztában volt vele: ez nem az ő világa, innen ő haza fog menni, ahol nincs háború. Ezenkívül a haditudósítások elkészítése, az, hogy „kiírta” magából az élményeket sokat segített neki a feldolgozásban.

Pakisztánban egyszer a helyiek megkérdezték tőle: "Nem félsz?" A válasza: "Nem, miért félnék? Maximum meghalok és majd állok a teremtő előtt, ahol be kell számolnom a tetteimről, ahogy mindenki másnak. - Ismerőseim, barátaim mindig azt mondták rólam: Boris, te vagy buta vagy vagy nagyon bátor  - zárta előadását Kálnoky.