„Isten áldja!” – Hangzott szerzőnk a háta mögött

„Isten áldja!” – hangzik a hátam mögött, és egy pillanatra megáll a kilincsért nyúló kezem. Nem a templomból igyekezek kifelé, és nem is egy lelkésztől vagy plébánostól. Egy szombathelyi italdiszkontból. Így negyven fokhoz közelítve ezt talán nem kell indokolnom… de talán a meglepettségemet sem. Két másodperc lehet, de átfut rajtam a gyerekkor, a falusiak és a nagyszüleim, akiknél ez mindennapos köszönés volt. Még akkor is. Aztán modernebbek lettünk, de nagyon. Ebben is. Bejött a „helló”, vagy sokszor: még az se. És akkor ez a mosolygó, fiatal hölgy így köszön el tőlem… És itt már nem számít, hogy hívő vagyok, mint ahogy az se számítana, ha nem lennék az. 

Valaki nekem a lehetséges legjobbat kívánta a narancslevem mellé. Isten áldja őt is!