Kemenesszentmárton és Nemesmagasi között fekvő puszta érdekes helyneveit egy 1773-as térkép őrzi

Feladata a megjelölt határpontok segítségével a terület nagyságának meghatározása volt. Ő ennél sokkal többet tett. Lehet, hogy a kartográfusok nem tartják az elkészült munkát remekműnek, de az – két és fél évszázad távlatából – felér egy kisebb monográfiával. „Hát itt nincs semmi különleges dolog” – mondanánk ma, ha kimennénk a helyszínre. Eöryt azonban jól érzékelhetően érdekelte ez a vidék, mérnöki munkát és számításokat végzett, de e térkép felirataihoz akár egy-egy tanulmány is csatlakozhatna. Itt-ott mintha egy kis derű, egy kis irónia is megjelenne az ábrázolásokban, persze lehet, hogy ez csupán egy amatőr rácsodálkozása. Az egyik legfontosabb határjel a térképen egy ebtejbokor. Több út találkozott ott, az egyik közülük a Marcal bozótján át a hajóréhhez vitt. Nem tévedés, valóban réhről van szó. Ma már nem értjük, de a réh, ré, ri a rév régi változata. A közelben a Marcalon átkelőhely volt, ahol csónakkal lehetett átjutni a túlsó partra. Egy másik határpontot pedig így jelöl: „leszúrt bot helye”. Az ebtejet hallva a botanikusok bizonyára azon tűnődnek el, vajon a kutyatejfélék melyik változatáról van szó. A „leszúrt bot” mesterséges határjel, ahol nem volt más lehetőség földhányásokkal vagy botokkal jelölték a határvonalat. 

A Renget akkor nagyrészt rét és legelő – itt-ott egy-egy vadkörtefával, tölggyel és „szennyes fával”. Ez utóbbiak talán elszáradt nyárfák lehettek. Fontosak voltak a kutak és a vízállások is. A török veszély elmúltával a XVIII. század már békésebb időszaknak számított. Közigazgatási és katonai szempontból is egyre nagyobb szükség volt a jó térképekre és a birtokviszonyokat pontosan tükröző felmérésekre. Ebből adódóan fontossá vált térképészek képzése. A földmérés tudományának és matematikának az oktatása akkor még összefonódott. Eöry Istvánról keveset tudunk. Bécsben tanult, magát több helyen „hites geometraként és matematikusként” jelölte meg. Előbb Vasban dolgozott, majd 1778-tól 1790-ig Zala vármegye főmérnöke volt. A Rengeti birtok térképét nézegetve magunk előtt látjuk a 250 évvel ezelőtti tájat. Akad egy-két jelzés, felirat, amelyik a korábbi időkbe is elvisz bennünket. Ilyen például az „Ugon lévő templom” rétje. Ma már nem nagyon tudjuk, hol volt Ug, ilyen nevű ma település nincs. A XIX. században készült Kemenesmagasi és Vönöck között még jelölik az Ugi pusztát, Ug temploma 1773-ban – a térkép készítésének idején – már nem létezett, de helyét számon tartották, s tudták azt is, hogy melyik rét tartozott hozzá. Képzeletben visszamehetünk az egészen távoli múltba is. 

A rengeti réten tölgyek álltak, s volt, ahol a határt is tölgytuskóval jelölték. Ez a fafaj nagyon régóta itt él ezen táján. A kemenesmagasi kavicsbányában még az 1950-es években megkövesedett tölgytörzseket találtak, az egyik közülük később bekerült a szombathelyi múzeumba. A korát egymillió évesre becsülik. 1966 táján az is szóba került, hogy a bányát természetvédelmi területté nyilvánítják. A természetvédelmi területté nyilvánítás elmaradt, csupán egy megállapodás született: ha újabb kővé változott fatörzsek kerülnek elő, azokat megőrzik és átadják a múzeumnak. A természeti értékeknél maradva e tájhoz tartoznak a Marcal síkjából alig kiemelkedő tufahalmok is. Korábban kőbányászat folyt itt, de felhagytak vele. Elsősorban a szergényieket emlegetik, de van ilyen Magasi területén is. Ha a táj változásáról beszélünk, akkor meg kell említenünk a Kemenesi-cser vidékét is. Kemenesmagasi határának igen jelentős része ehhez a mikrotájhoz tartozik. A valaha volt cseres – borókás legelőkből alig maradt valami. Az uralkodó fafaj most az akác.