Tízezrek imádkoznak a békéért a Mária-jelenésekről híres Medjugorjében

A zarándokok először Horvátországban a veprici Miasszonyunk szentélynél álltak meg, amely egy természetes módon kialakult barlangban található – hasonlatos a franciaországi, lourdes-i kegyhelyhez, csak kisebb. Hálaadó szentmisét tartott itt Mikulyák László atya, a zarándoklat lelkivezetője, aki egyebek közt arra hívta fel a figyelmet, hogy „ne szaporítsuk a szót”, nem hatásosabb úgy a mondandó, ha sokat mondunk; és arra, hogy az imádságban a „Jöjjön el a Te országod” azt jelenti: ez a várva várt ország közöttünk van, mi építjük. 

Az este már Bosznia-Hercegovinában, Medjugorjéban érte a csoportot, ahol a Szűzanya 1981 óta jelenik meg a látnokoknak − először gyerekek látták a fényekkel kísért, csodálatos szépségű nőalakot abban az évben június 24-én. II. János Pál pápa hitelt adott a jelenéseknek, ahogy fogalmazott: „a jelenések gyümölcsei a bizonyítékok”. A világ minden tájáról idesereglett emberekhez lehet csatlakozni, akiknek sorai folyamatosan kígyóznak fel a hegyre és le onnan − nem toronyiránt, hanem tekeregve a sziklák között, amerre biztos talajt tudnak fogni a lábak, legalább egy-egy talpalatnyit, amennyi a továbblépéshez elég. Messziről nézve óriási, élő rózsafüzért mintáznak a zarándokok a hegyoldalon. Közelebb érve hallani is a százak, ezrek szentolvasó szerinti imamorzsolását, és van, aki rózsaillatot is érezni vél. Tudva tudván, hogy napszállta után, késő éjjel majd botorkálni kell a nagy kövekkel nehezített úton a sötétben hazafelé, a Jelenések hegyén (Podbrdo) folyamatos a forgalom felfelé és lefelé is. A rózsafüzért mondja mindenki a maga nyelvén, a Béke királynőjeként tisztelt Mária oltalmába ajánlva házát és hazáját, élő és elhunyt szeretteit, betegeket, szenvedőket, elesetteket, mindazokat, akiket figyelmével, szívével befogadni tud. A Jelenések hegyén, mintha átjáró volna ég és föld között, az emberi hiten átszűrődik a láthatatlan világból egy gyöngéd erő, ami a hozzáfűzött remény szerint gyógyítja a kitakart lelki sebeket, az ideterített fájdalmakat, és teret nyit a kérések megvalósulásának. Itt lehet hagyni minden rosszat, felajánlva, beküldve a fénybe − megtisztulásra, és meg lehet nyílni a jónak, a békét hozónak. Könnyekig megérint az éjszaka, felemel, mintha beleérezhetnénk egy kicsit a Mennyországba. 

Másnap pirkadatkor Nagy Kereszt hegyére (Krizevac) indult a csapat nagy része, aki vállalta a meredek, sziklás, hosszú ösvényt, akár bottal. A keresztút 520 méteres magasságig vezet, a stációknál meg-megállva lehet elmélkedni Krisztus szenvedéstörténetén. A hegytetőn egy hatalmas beton keresztet található, amelyben Jézus keresztjének ereklyéjét helyezték el. A zarándokok erős elhatározással küzdenek a zord felszínnel, a sziklák még csúszósak is, fényesre csiszolódtak a milliók cipőtalpai alatt. Van, aki mezítláb járja végig az utat, de láttunk titokzokniban igyekvőt is. Lefelé mindenki a saját gondolataira van bízva, no, meg a botjára, a térdeire, amelyek lefelé még jobban kell, hogy tartsanak. Ami e nehéz fizikai körülmények között felmerül, azon dolgozik a lélek, remegő, fáradt láb nem számít; öregek, betegek is feljutnak és lejönnek – nagyon boldogan, hogy ezt az utat megjárták, utólag kicsit tán csodálkozva, hogy micsoda csoda erőt kölcsönzött számukra a célkitűzés, a hely szelleme vagy valami megfoghatatlan, láthatatlan, ami átdarálta őket a kőrengetegen, szinte megőrölte és újrateremtette lényüket a hajnal.

Némi szilencium után meglátogattunk egy Kanadából idetelepült házaspárt a mesebeli szépségű kastélyukban, viszontlátva építőanyagként a hegyen taposott köveket. Nancy és Patrik a történetüket mesélték: az asszony ügyvéd volt, a férfi üzletember. Megtérésük után mindent eladtak és ideköltöztek, mert „itt az Ég nyitott a Föld fölött”. Amint megtudtuk: a pár böjtön és imán keresztül éli Máriát, akit ők sohasem láttak az itt töltött immár harminc év alatt.

Este szokásosan rózsafüzér és nemzetközi szentmise volt a Kegytemplomnál sok-sok ezer ember részvételével. Érdekes, hogy a kéttornyú templom eleve is milyen nagynak épült − a korábban 500 lelkes kis faluban, 1966-ban szentelték fel Szent Jakab, a zarándokok védelmezője tiszteletére. Majd a jóval később, 1981-ben kezdődött jelenések hírére egyre nagyobb számban érkeztek a hívők, a templom mellett gyóntatószékeket, szabadtéri oltárt, parkot alakítottak ki. A település 4300 lakosú városkává nőtte ki magát, lépten-nyomon szállodával, és a nehezen járható kopár mészkővidék – ahol kevés a művelésre alkalmas föld – egy mediterrán pihenőhelyként virágzott fel, mintha Mária megajándékozta volna az itt élőket a vallási turizmussal. 

A következő napon meglátogattuk a 25 kilométerre lévő Mostart, Hercegovina legnagyobb városát, kulturális központját. Megszokja az ember a 40 fokos meleget, ha van nála mindig víz, szívesen sétál a Neretva partján, a hangulatos óvárosban, hogy megnézze a bazársort, és a város jelképét, az Öreg hidat, amely a Világörökség része, és nekünk Csontváry Kosztka Tivadar festményéről ismerős. A festő 1903-ban járt ott, akkor festette ezt a ma Pécsett látható képet. A híd már nem ugyanaz, mint amit Csontváry látott, de a folyó valóban olyan smaragdszínű a festményen.  A törökök építette több százéves építményt a dél-szláv háború idején, 1993-ban rombolták le, majd tíz év múlva újjáépítették beledolgozva a régi köveket, magyar mérnökök közreműködésével és nemzetközi összefogással. A híd a törékeny egyensúly erős szimbóluma, határ és kapocs két kultúra között: a Neretva egyik felén muzulmánok imádkoznak a mecsetjeikben, a másikon keresztények a templomaikban. 

Visszatérve Medjugorjébe ellátogattunk a Cenacolo közösségbe, ahol filmet vetítettek Elvira nővérről, aki létrehozta az első szenvedélybetegeket befogadó házat, és ma már több országban működnek ilyenek. Itt lakók meséltek régi életükről, amely a családjaikat is fájdalmas helyzetekbe hozta és az új életükről, amiben egymást segítve tanulnak élni, és őszinte barátságok adják megtartó erőt. Aki vállalja, hogy beköltözik ide, dolgozik itt, a közösség napirendje, szabályai szerint él, az mellé társat, úgynevezett őrangyalt adnak, aki segít megküzdeni a nehézségekkel. Stratégiájuk szerint 3-5 év szükséges, míg valaki ténylegesen végleg megváltozik. 

A zarándoklat része volt a saját vasárnapi szentmise is, amit Mikulyák László atya tartott Majcino Selo-ban, ez a horvát neve az anya-falunak/anya-háznak, amit Slavko Barbalics atya hozott létre. A boszniai háború alatt az elesett katonák gyermekei és gyermekeiket egyedül nevelő anyák, megerőszakolt nők találtak itt szállást és ellátást. A szerzetes naponta felment a hegyre imádkozni, ott is halt meg egy alkalommal a keresztút végén 2000-ben, a Cenacolo fiataljai hozták le a holttestét. Medjugorjében, a templom mögötti temetőben temették el.

A zarándoklat búcsúmiséjén Mikulyák atya arról is beszélt, hogy sokszor érzünk reménytelenséget kudarcaink, veszteségeink nyomán, van hova fordulni segítségért: Mennyei Anyánk is van. Mint mondta, a harag azért veszélyes, mert olyan, mintha innánk a méreg-poharat, és azt várnánk, hogy a másiknak ártson. Ha el tudjuk engedni a haragot, el tudunk oldozódni a rossztól. Meg lehet kérni Máriát, hogy adjon békét a szívünknek. 

 Ez az, amit zarándok-élményként, profánul szólva, úgy is lehet mondani, hogy a csoda belül terem és kifelé hat.