„Ha látná, milyen büszke lenne rád!”

„Ha látná, milyen büszke lenne rád!” „Hogy örülne, ha tudná, hogy te is úgy csinálod, mint ő!” „Hogy hasonlítasz rá!” – mondják, és közben nem értik: minden ilyen mondatnál, amellett, hogy persze kedvességnek szánják, egyre mélyebb sóhaj szakad fel a lélekből. Igen, biztosan örülne. De hogyan is örült? Elképzelni sem tudjuk. Mert vannak olyan találkozások, amelyek itt, a földi életben sosem jönnek el. Ismerni véljük az emlegetett személyt, hiszen olyan sokat hallottunk már róla. De megölelni sosem tudtuk, nem láttuk, hogy görbül mosolyra a szája egy viccünk hallatán. Talán ezek a soha el nem jövő találkozások tanítanak meg minket, hogy minden pillanat, ami megadatik, ajándék, és hogy a legapróbb közös élmények is milyen értékkel bírnak. Azzal, hogy együtt éltük meg őket.