Fényküllőző Csokonai-díjasok társasága

A Csokonai Vitéz Mihály-díj 2003 óta létezik, alkotói és közösségi kategóriában a mindenkori kulturális miniszter joga az adományozás. A Vasvári Játékszín Egyesület oklevelét Gergye Rezső Bessenyei-díjas népművelő, a közösség alapítója Tóth Zsanett egyesületi elnök társaságában vette át az állami ünnepen a Pesti Vigadóban.

A gratuláció mellett Gergye Rezsővel váltunk szót: múltról, jelenről és főként a jövőről. Hiszen ez a díj nemcsak szép pecsétet tesz az elmúlt évtizedekre, hanem inspirációt és reményt is ad a folytatáshoz. Ha kimondjuk: Csokonai, rávágjuk: remény. Még akkor is, ha a költő épp búcsúzik a nevezetes versben. De a „trükkje” pont az, hogy a fájdalmas búcsút is játékossá, sziporkázóvá teszi. Széles látókörű, örök fiatal, önképzőkört szervező örök diák, felvilágosult, művelt garabonciás – jó, hogy a nevét ez a díj viseli. Ahogy Ady írta: „Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,/ De fényküllőzött fél magyar eget (…).” Ilyesmit csinálnak a színjátszók is. A 2003-ban alapított Csokonai közösségi díjat már az első évben megkapta a szombathelyi Ferrum Színházi Társulás, 2006-ban a celldömölki Soltis Lajos Színház (amely a Sitkei Színkörből nőtte ki magát); ahhoz pedig, hogy most a Vasvári Játékszín Egyesület is belépett a Csokonai-díjasok sorába, köze van a Ferrum-alapító Török Gábornak és a Sitkei Színkör-alapító Nagy Gábornak: körülbelül két éve ők terjesztették föl az elismerésre a Gergye Rezső által alapított vasvári csapatot. A szálak különben is összeérnek. Ahogyan Gergye Rezső fogalmaz: ebben a díjban benne van több évtized. És bár a Vasvári Játékszínről elmondható, hogy 1987 óta folyamatosan – különböző formában, mindig intézményi háttér nélkül – működő szervezet, az egészben az a legszebb, hogy nem lehet pontosan megmondani, hogy mikor és mivel kezdődött, hiszen a régi játszótársak időtlen idők óta ismerik egymást. És az ilyen típusú emberek – ha összetalálkoznak – rögtön azon tanakodnak, hogy mit lehetne együtt létrehozni.

Vagyis a nagy presztízsű elismerés az ünneplésre okot ad, de a hátradőlésre semmiképpen. Gergye Rezső máris arról beszél, hogy ki mindenkivel találkozott a budapesti díjátadón: Porteleki Lászlótól (a Muzsikásból) a lendvai kollégákon át a jászfényszarui színjátszókig. Erről pedig rögtön eszébe jutott, hogy a Vasvári Játékszín Egyesület által a térség falvaiban novemberre tervezett „Komédiásokk” találkozóra igazán meginvitálhatnák a jászfényszarui csoportot is. Főleg, hogy anno, még a 80-as években Jászfényszaru is képviseltette magát az első vasi, falusi színjátszókat mozgósító konferencián (a mai vezetők az akkori vezetői lányai).

A Vasvári Játékszín Egyesület – amelynek tagjai között vannak tizenévesek és hatvanon túliak is – egyébként évente egy előadást mutat be, amit aztán 25–30 alkalommal láthat a közönség: a megyében, az országban és a határon túl. A játékszín erdélyi kapcsolatainak három évtizedes története van, évente visszatér oda a társulat egy-egy turné erejéig. Természetesen Vasvár életében, rendezvényein  is részt vesznek a színjátszók.

A vasvári színjátszó fesztiválokon az egész csoport részt vesz nemcsak előadással, hanem szervezőként is.

A társulat repertoárján a vásári komédiától az abszurdig több műfaj és tónus megtalálható, lehet válogatni. Választhat a meghívó Machiavellit (vagyis vérbő reneszánsz komédiát), de Székely Jánostól a Caligulát, Csengey Dénestől A Tejút lovasát vagy egy másik mono­drámát, amely Brunszvik Teréz életét teszi színpadra.

A játékszín szervezi hosszú évek óta a Haza szép sorozatot, a találkozókra neves közéleti emberek, művészek is szívesen fogadják el a meghívást. De bármit tesznek, a céljuk mindig ugyanaz – hangsúlyozza Gergye Rezső – színészként, rendezőként is máig a csapat motorja: „A vidék közösségei számára minőségi értéket közvetíteni és aktivitásra ösztönözni az embereket a saját településükön.” Ennek érdekében szervezőként-segítőként-katalizátorként kapcsolódnak be például Bérbaltavár, Nagytilaj életébe: játékszín a Nagy Gáspár-kultusz fontos megteremtője, éltetője, táplálója, továbblendítője; partnerségben az önkormányzatokkal és a költő nevét viselő alapítvánnyal.

Rezső – az örökifjú garabonciás – tervez, mint mindig. Remény van, kedv is van. És mindig van folytatás.