Egy pohár bor a komákkal

 Húgom nem volt annyira szerencsés, mint én, neki keresztapából és keresztanyából is csak négynégy jutott. Amikor született, akkor halt meg a dédanyánk. Szüleink nem akartak nagy vendégjárást, vigasságot, neki paszitát sem tartottak. Még kisgyerekként meg kellett tanulnom, hogyan szólítom őket. Sértő volt, ha például Margit keresztanyámnak azt mondom, hogy Margit néni, neki a keresztanyám megszólítás járt. Gyerekként nemegyszer belegabalyodtam a dologba. Nem értettem például, hogy azt a férfit, akit apám Gyula komaként emleget, nekem hogyan kell megneveznem. 

Végül Gyula koma keresztapám lett belőle, amin aztán többen jót nevettek. Később megtudtam, hogy a keresztszüleim apám és anyám komái, komaasszonyai. Nem tűnt egyszerűnek a dolog… A komák nem tartoztak a szűkebb családhoz, nem voltak közeli rokonok. A legtöbbször azokat kérték föl erre a tisztségre, akivel a család amúgy is jóban volt, akinek a segítségére egyébként is számíthattak. 

Természetesen mindig felmerültek más szempontok is, ilyen volt például a viszonosság, s akadtak, akik ezen a téren is kicsit előbbre törekedtek. Engem anyám egyik komaasszonya (s egyben gyerekkori barátnője) tartott a keresztvíz alá. A gyermekágyas asszonyt a közelebb lakó rokonok és komák komatállal keresték fel. Úgy emlékszem, hogy ehhez az üveg bor mindig hozzátartozott, de amúgy ki ezt vitt, ki azt – felpucolt kopasztott tyúkot, pecsenyét, lesütött húst, kelt perecet, aprósüteményt. Akik kapták, azok nem szorultak rá erre az adományra, de komatálat vinni az összetartozás és a hagyományok őrzésének kifejezése volt. Akiknek nem volt házastársuk, azokat hés komáknak nevezték. A hés szó jelentése elfelejtődött, előfordult, ezt a kifejezést hős komára módosították. Ahol kisgyerek halt meg, ott a keresztanyák vitték a koporsót a temetőbe, őket kísérték a gyászolók. 

Abban az időben jobbára még háztól temettek. Keresztszüleimtől tíz-tizenkét éves koromig húsvétkor mindig ajándékot kaptam. Piros tojást, egy zacskó cukrot és általában valami olyant, ami a környékbeli falusi boltokban kapható volt, inget, zoknit, esetleg pulóvert. Természetesen az én anyám is felkereste ilyenkor az ő keresztgyerekeit. A komaság egy életre szólt, de nem jelentett szorosabb köteléket. Mi Kercaszomoron az apai nagyszüleinkkel éltünk együtt, nekik is voltak komáik, komaszszonyaik (sokszor így, lerövidítve mondták). 

Ma már nem is tudom pontosan összeszámolni, ki mindenki tartozott bele ebbe a tágabb körbe. A komák néha benéztek hozzánk, apámmal, nagyapámmal megittak egy pohár bort, elbeszélgettek egy kicsit. A komaságnak több száz éves története van. A szokások vidékenként, sőt falvanként változtak. Az őrségi reformátusok nagyon sok keresztszülőt hívtak, ebből következően nagyon sok volt a komájuk is. Ez a szám az 1800-as évek második felében néha a 25- 30-at is elérte, később aztán valamelyest csökkent. A környékbeli evangélikusoknál kevesebb volt a keresztszülők száma, általában csak négy-öt, a katolikusoknál pedig csupán kettő. 

A komasággal kapcsolatos kérdések néhány esetben még a „tágabb” magyar történelemben is felbukkannak, igaz, ezek többnyire marginális dolognak számítanak. Két egymástól nagyon távoli példa: lehetnek-e egy katolikus gyermeknek református keresztszülei? Pázmány Péter véleménye az volt, hogy ez kerülendő, s csak végső esetben fogadható el. Háromszáz évvel később szinte ugyanez a kérdés vetődött föl a protestáns sajtóban, csak ellenkező előjellel. Lehet-e egy református gyermeknek katolikus a keresztapja? 

A válasz, szerencsésebb, ha a keresztszülők is mind reformátusok, de ha akad közöttük katolikus, az nem kifogásolható. 1950 körül sorra jelentek meg a hírek a sajtóban, hogy Rákosi Mátyás keresztapaságot vállal, általában ott, ahol a 10. vagy a 15. gyermek született. Ő maga nem ment el a keresztelőre, de babakelengyét és pénzt küldött. Azt beszélték, a dolog a szomszéd faluban nálunk is fellelkesített egy családot. Ők is meghívták keresztapának, reagált is a felkérésre, dísztáviratban köszöntötte a szülőket és az újszülöttet. (Hozzá kell tenni, az ilyen esetek a legtöbbször a „szomszéd faluban” történnek.) A komaság nem ment teljesen feledésbe, de ma már egyre kevesebben tudják, hogy kiket neveztünk, nevezünk komának.