Húsz éve robog a Zaporozsec - interjú Varga Bencével, a vasi együttes frontemberével

Ahogy áprilisban lapunk is beszámolt az örömteli, sőt: elképesztő hírről, a Zaporozsec zenekar Fonogram-díjat kapott. És írtunk arról is, hogy augusztusban büszke „szülővárosuk”, Szentgotthárd is elismerését fejezte ki zenei tevékenységükért és a húsz éves fennállásukért. Varga Bence frontemberrel beszélgettünk, aki szöveg- és dalszerző, énekes és gitáros – mindezek mellett pedig még óraadóként tanít és két kisgyermek boldog édesapja is.

Elképesztő karrier

A Zaporozsec egy szovjet autómárka volt valamikor régen… Innen a név?

Nem egészen; mi már egy másik generáció vagyunk – mosolyog. De persze, azon alapul, ám a választás a legenda és a különleges hangzás miatt esett rá. Volt mögötte egy érdekes sztori és egy szó, ami már szinte nyelvtörő (akárcsak a ’Sok szerencsét Mr. Gorsky’ című számunk esetében). Egy tanárunk mesélt róla (még gimisek voltunk a zenekar indulásakor), és hát megtetszett. Azt hittük, hogy 3-4 évig jó lesz, aztán majd talán mást választunk, sokaknak furcsa, számos esetben elrontják a riporterek, ezeken jókat kuncogunk, mindenesetre mindig érdeklődést vált ki és kiemelkedik a tömegből, ezért aztán rajtunk maradt. Amúgy mi magunk általában csak a „Zapo” rövidítést használjuk.

Szentgotthárd erős túlzással sem az ország közepe. Mégis kitartatok mellette: miért?

Onnan indultunk, egy kis garázsból, ahol a gimnáziumi órák után összeverődtünk – akkor még hárman: Dávid, Máté és én (Gergő szombathelyi, ő később csatlakozott hozzánk). Szeretjük a várost, annak kisvárosi hangulatát, ismernek bennünket nagyon sokan. De tény, hogy innen nem annyira érezzük, hogy mennyire „látszódunk”, és ezért nagy öröm, amikor szakmai vagy közönségsiker, elismerés ér bennünket: tudatosul bennünk, hogy figyelnek ránk. Nem csak idehaza, hanem szélesebb körben is érdekes, amit csinálunk, ahogy csináljuk. Visszatérve a kérdésre: ez számunkra mindig nagy dilemma. Mert tagadhatatlan, hogy vonz a főváros, a nagy közönség, a Budapest Park… vannak még ott céljaink. De mi itt érezzük jól magunkat, ragaszkodunk a vidéki lét-formához. És hát nyilván az ilyen elismerés is sokat nyom a latban, mint az augusztus huszadiki. Inkább elmegyünk, elutazunk, akár hetente: megéri az a plusz idő és munka. 

A zenészek egyfolytában zenét hallgatnak?

Nem, dehogy! Idő, lehetőség és megfelelő hely is kell hozzá; bár most készül egy kis stúdió, és majd talán ott... De nálam például meghatározó volt a Beatles: gyerekkoromban édesapám lemezeit rongyosra hallgattam, és nagy inspirációt adott a későbbiekben. És megtanultam tőlük azt is, hogy nincs két egyforma album – azaz, a változatosságot, zenei téren is.

Hogyan képzelhetjük el a zenekar próbáit és a dalok szerzését?

Amikor megalakultunk, ha volt egy-egy ötletem, azokat „összehegesztettük”, és így jöttek az első dalok. Ahogy teltek az évek, és egyre messzebb jutottunk (térben is időben) egymástól, egyre értékesebbek lettek az együtt töltött idők, és igyekeztünk egyre hatékonyabban kihasználni ezeket. Így jutottunk el Zsennyére, ahol az Alkotótábor kedvéért szabit vettünk ki, és eltöltöttünk ott egy hetet. 

Össze is jött egy fél lemeznyi anyag. Ezt szeretnénk később, a jövőben is. Erre már készülünk, terveink vannak, és amíg érezzük ezt a fajta bizsergést, addig azt hiszem, nincs gond, és látszik a jövő is.

Kialakult egy saját, önálló stílusunk. Ez nem Beethoven, de nem is a digitális dalszerzés: komputerek és MI, hanem élő, valódi, „hús-vér” szerzemény. A saját közönségünk a fontos: nekik akarunk tetsző számokat írni.

Mennyire „technikai sport” ez? És itt van még napjaink nagy kérdése: az MI (mesterséges intelligencia). Használjátok-e?

Nem, MI-t zenéhez nem, de albumborító tervezéshez már igen. És hát, hogy mennyire technikai? Nyilván manapság elvárás a tökéletes hangzás, a megfelelő színpadkép, beleértve a fényeket is. És a keverő, hangfalak, meg sok más: elég komoly anyagi befektetés, persze. És a mi generációnkra már általában igaz az, hogy valamennyire értünk is ezekhez – nyilván együttműködve a hangmérnökkel és más szakemberekkel. És valamennyire a hangszer is ide tartozik: be kell valljam, hogy most tíz vagy tizenegy gitárom van… lassan már gyűjtő leszek.

Lemez, album: ez létezik még egyáltalán a mai világban?

Igen… bár ez is megváltozott a stream és a digitális korszak világában. De azért számontartjuk ezeket és szeretjük így kezelni. Most készül a negyedik albumunk, már körülbelül a felénél tartunk, és egy őszi tábor alighanem meghozza a befejezést.

Egy dal mennyi idő alatt születik meg?

Nagy a szórás… változó: akadnak lassabbak is: képesek vagyunk akár heteket is „elszüttyögni” - nevet. De a mostani nagy sláger, a „L’amour toujours” meglepően hamar, egyetlen próba alatt létrejött, legalábbis zeneileg. A szövegek többnyire a végére maradnak – itt is így volt.

Elérkeztünk a jelenlegi legsikeresebb – és díjakat hozó – slágerhez. Mesélj róla, kérlek!

A „L’amour toujours” nagy eltérést jelentett az összes többihez képest, hogy ez a dal egyfajta buliból született meg. Egy „poén-dal”, de tényleg: Valentin-nap alkalmából találtuk ki. Közösségi oldalunkon megkértük a rajongóinkat, hogy küldjenek, írjanak szavakat, amiket összegyúrva írunk egy számot. Na, így került bele például a kardiológus, galaxis, a szimbiózis, a habcsók, a végállomás… és igen: a hagymapucolás is, egy elmés beküldésnek hála. A Petőfi rádió kívánságműsorában egy nénike úgy kérte ezt a számot unokájának, hogy „azt a hagymapucolóst” adják le… Leizzadtak, de megtalálták – nevet nagyot.

Szóval: megígértük, tehát megcsináltuk a számot, afféle poén vagy geg szintjén. Egy koncert közben majd előadjuk, gondoltuk - és elfelejtjük, és soha többet… Aztán láttuk a közönségen, hogy mennyire megmozgatta őket. Szinte tapintható volt, hogy mennyire megfogja őket a szöveg, a ritmus, és persze a szöveg is: ki ne élt volna át hasonló érzelmeket fiatal korában? És nyilván a magukénak is érezték, a viccből vagy komolyan beleadott szavak révén. Ment a „csűrdöngölés”, ami hatalmas élmény volt számunkra is – és onnantól nem lehetett kérdés a dal sorsa. De hogy Fonogram-díj?!

Végül arra kérlek, mesélj magadról, családról is!

Kétgyerekes apuka vagyok, 33 évesen; kettő és négy éves a kisfiam és kislányom. Nem mindig egyszerű összehangolni a zenekart és a családot, ez tény. De apának lenni nagyszerű, megfizethetetlen. És nem a családom van a zenekarért, inkább kicsit fordítva, hiszen a zenélés már az elsődleges megélhetési forrásom is egyben. Ez olyan, mint egy vállalkozás – van úgy, hogy jobban 

megy, néha meg kevésbé. De az elmúlt egy év alatt körülbelül 50 fellépésünk volt, most tényleg sok idő és energia kell ide. Emiatt is adom fel az óraadói tevékenységemet is október elsejétől. Visszatérve a családra: hatékonyabban használom ki az időket: munka, szabadidő és család. Egyelőre működik.

Az interjú során szó volt:

• a zenekar névválasztásáról,
• Szentgotthárdról,
• zenehallgatásról,
• a zenekari próbákról és dalszerzésről,
• a technikáról és a mesterséges intelligenciáról,
• és persze a L’amour toujours dalról,
• valamint Bence családi hátteréről.