Egyfecske: egy fecske élete

Az idei fecskekatasztrófa mélyen megérintett. Nagyon szeretem őket már apró gyermek korom óta. A nagymamám panelben élt, ahol rengeteg fészkelt belőlük. Sohasem bántottuk őket. Ha meghallom a hangjukat, nevetni támad kedvem. Ráadásul az „egyfecskék” erejében is hiszek. Így, ami idén történt, s főképp, ami idén nem történt, az borzalmasan megviselt. Emberek, akik az utakon átgázoltak az ázott, szétfagyott, magatehetetlen fecskéken; akik nem álltak meg akkor sem, amikor két-három madár került a kerekek alá. Fecskék, amelyek próbáltak mindenhova is elbújni, mindenhol étel után kutatni, és méltósággal meghalni. Mert nem akadt ennivaló, főleg nem a levegőben. Segítők, akik az ország minden részéből érkeztek, de sokszor pusztán tanúi lehettek az elmúlásnak. Balatoniak, akik rázták a sövényeiket, bokraikat, hogy felzargassák a levelek között lapuló rovarokat, hogy így nyújtsanak a fecskéknek egy-egy falatnyi reményt. Hogy mennyit ér egy fecskeélet? Pont annyit, amennyit tulajdonítunk neki. Hálás vagyok azért, hogy millióan gondolják úgy, hogy egyetlen fecskeélet megmentésével is jobbá, emberibbé, élhetőbbé válik ez a világ. S büszke vagyok mindazokra, akik nemcsak gondoltak erre, hanem tettek is érte.