Hogyan közlekedik egy banán? - Művészetis diákok a Mesebolt Bábszínházban

Az együttműködésben nyílt már meseboltos plakátokból kiállítás a művészeti szakgimnáziumban (ott voltunk a megnyitón), jártak diákok meseboltos főpróbán, beleértve az alkotókkal való beszélgetést, a kulisszajárást is (Megették az ovit, ABC-Betűjáték), és vettek részt – maximum tizenöt diák részvételével elgondolt – workshopokon. Az első alkalommal műfajelméleti bevezetőt tartott Kovács Géza, a Mesebolt igazgatója, aztán Kovács Géza és Mohó Virág vezetésével papírfigurák, papírbábok készültek. A harmadik workshopon vendégként mi is ott lehettünk – köszönet az izgalmas és tanulságos lehetőségért.

A bábszínház előterében képzetelbeli kerekasztalt ülnek körül a diákok, köztük van Kolozsi Angéla, a Mesebolt Bábszínház színésze – plusz rendező és sikeres szerző –, Farkas Imre képzőművész, a művészeti szakgimnázium tanára, az együttműködés koordinátora, valamint (kinn is, benn is pozícióban) Kovács Géza, a Mesebolt igazgatója.

A téma a tárgyjáték, Angéla azt kérte a diákoktól, hogy valamely hétköznapi tárggyal a kezük ügyében érkezzenek a foglalkozásra.  Van könyv, karkötő, műbanán, plasztik ebédjegy, fényképezőgép, kacsa, pipa, kitűző.

Az első kérdés, hogy vajon mi a különbség a kőszínházi és bábszínházi tárgyhasználat között. Angéla előbb azt kéri a diákoktól, hogy a kezükben lévő tárgy működjön kellékként: nézzük meg, hogyan viselkedik a tárgy, ha ők maguk vannak  „valamilyen idegállapotban”; dühösek, feszültek, fáradtak, elgondolkodók – és így tovább. Aztán fordul a kocka: lássuk, mi történik, amikor nem ők maguk, hanem – bármilyen furcsán hangzik – a tárgyak kerülnek valamilyen idegállapotba. Mert „minden tárgy tud valamit”. Az a banán például – a lifegő héjával – Jocó kezében hogyan közlekedik? Milyen a járása, amikor ideges vagy pont, hogy jókedvű? Legyen ideges vagy jókedvű, a mozgatója ilyenkor mindenképpen eltűnik ilyenkor a (bábbá váló) tárgy mögött. Angéla azt mondja, minél konkrétabb, pontosabb elgondolás van arról, hogy mi történik (például akkor a banánnal), annál könnyebben dekódolja a látottakat a közönség is. Ha túl általános, épp csak körvonalai látszanak annak, hogy mit akar elérni a színész – pontosabban most a tárgy –, a néző sem tud kapcsolódni hozzá sem érzelmileg, sem intellektuálisan.

A feladat nem könnyű, de a művészetis diákoknak alapmuníciójuk a kreativitás, a nyitottság, örömmel mennek bele a játékba. Angéla emeli a tétet: tegyenek „sztorit a tárgyra”. Másképpen: „Kicsit éltesd a tárgyadat!” Vajon hogyan ül föl a kitűző, ha reggel fölébred? És azt se felejtsük: alaptulajdonsága, hogy szúrni képes. Hogyan ül le egy könyv, ha elfárad? Milyen lehetőségeket rejt a fényképezőgép optikája? Minden tárgy játékba hozásánál érvényes a kérdés, hogy hol van (legyen) a tekintete. De az is erős jel tud lenni, ha „egy pillanatra merjük elengedni, hagyni a maga tehetetlenségében”. Végül az asztalon találkozik két tárgy: egy teli vizespalack és Kolozsi Angéla „jele” vagy talizmánja, a kicsi, pöttyös fémbögre (amely már több előadásban szerepet vállalt). Nagy csata lesz ebből a találkozásból.

Búcsúzóban Farkas Imre tanár úr megjegyzi: Duchamp  híres talált tárgya pont ezen a tárgyjáték-elven működik – a szokott kontextusából kiemelve új életre kel. Újabb bizonyíték arra, hogy az együttműködés távlatai beláthatatlanok.

A Mesebolt Bábszínháznak és a művészeti gimáziumnak még sok közös terve van.  Nekünk lesz a legjobb, ha valóra válnak.