A legszebb szavak, vagy szombathelyi szupergála disznózsírból

Megkezdődött a karneválszínházi  szezon. A Szombathelyi Szórakoztató Szupergála augusztus 24-éig  van műsoron a Weöres Sándor Színház nyári társulatának előadásában. Első pillantásra áttetsző és pofonegyszerű, a másodikra nagyon is szofisztikált ez a helyi érdekű sóműsor (így: só – ennek még jelentősége lesz), amelynek írója (beleértve a dalokat, zenéket, dalszövegeket is), rendezője Vinnai András, a multifunkciós színházi ember, aki sok más mellett a szombathelyi Candide létrehozásában is részt vett. Játsszák (de még hogy!): Csonka Szilvia, Gyulai-Zékány István, Horváth Ákos, Mari Dorottya, Némedi Árpád, Németh Judit, Szabó Róbert Endre, Szerémi Zoltán, Temesi Zsolt.

Karneválszínház – az mi?

Most kicsit elelmélkedhetnénk azon, hogy de hát mi is az a Karneválszínház, mit várunk tőle. (Hát persze: mindenekelőtt könnyű, nyári szórakozást. Miközben a nyári színház kategória is átalakulóban: egyre több nyári bemutató készül úgy, hogy műsoron marad a kőszínházi szezonban is.) Az elmúlt több mint két évtizedben az első évek próbálkozásai után akkor ragyoghatott föl a karneválszínházi közönség is, amikor Duró Győző dramaturggal együtt megérkezett a Ferences-kertbe Jordán Tamás, Horgas Ádám és az Atlantis (a társulatra azóta tényleg mint elsüllyedt kincses szigetre-kultúrára emlékezünk); meg a bűbájos Márton-játék után Hamvai Kornél a 2003-as Claudius-játékkal. Aztán voltak (ilyen-olyan okból) költözések; egy ideig az ókor-középkor hintájában váltakoztak a bemutatók, aztán jöttek vendégjátékok, volt minden a Karneválszínházban, amely most már a Weöres Sándor Színház „nyári tagozata”. A bemutatók helyszíne mindenesetre 2006 óta a megyeháza udvara, amely azóta is megőrizte – színházi alkalmasság szempontjából – hamvas báját. Hogy például itt (a mai szokásoktól némiképp eltérően, korábbi történelmi-színházi korokat idézve) nappali fényben lehet előadásokat tartani. Ezt a szombathelyi jellegzetességet is „tematizálja” (ahogy mostanában mondani illik) a Szombathelyi Szórakoztató Szupergála, amely úgy kapcsolódik a tavalyi karneválszínházi bemutatóhoz (és tér vissza a „gyökerekhez”), hogy ismét helyi érdekű előadás létrehozására szólt a fölkérés.

Ízisz kontra Erzsike

És amikor a színpad fölött játékba hívó ablakban a szupergálán megjelenik Szombathely legidősebb asszonya, Erzsike (Horváth Ákos), nem lehet nem gondolni a 2023-as Asszonyfarsang (írta, rendezte Fábián Péter) emblematikus pillanatára: ugyanebben az ablaknyílásban egy éve Szombathely megmentője, Ízisz istennő (Nagy Cili) tűnt föl teljes szépségében.

Tulajdonképpen az a különbség a két bemutató között, ami a két csodás nő, Ízisz és Erzsike között. Vinnai András humora sprődebb, a szintén szókimondó Fábián Péter könnyebben megadja magát a közönséget is gyorsan magával sodró érzelmeknek. És nem árt komolyan venni a címet: szupergála. Gála. Gálaparódia, sok öniróniával. (Idézet az előadásból: „Mi az a szupergála? Valamiféle kulturális programnak álcázott parasztvakítás” – idézet vége.) Aki „darabot” keres, pórul jár. Bár az erőteljesen színre vitt, kifordított, befordított, végletekig feszített (nem csak) szombathelyi lokálpatriotizmus  – ezzel párhuzamosan a bárhol, bármikor, bármit illetően előhívható, zsigeri előítéletek – meg a frenetikus műsorvezetők (Csonka Szilvia, Temesi Zsolt), meg a fülbemászó zenék összetartják a szkeccseket-jeleneteket, fenomális dal- és táncbetéteket.

Az agyonhasznált és végül persze föloldott – Szombathely–Zalaegerszeg ellentét túlhajtva szinte parabolává növekszik; miközben előhívja a 9700 idevonatkozó, utánozhatatlan, überelhetetlen, ma már a színháztörténet részét képező „képtár vagy színház” jelenetét is. (És ez jó.)

Meg is esszük

Úgyhogy az arcukat nem vállaló, csuklyás, szerencsétlenkedő démonoknak csak nem sikerül tönkretenniük a szupergálát. Bár az eszköztáruk nem túl változatos, mit ad isten, mindenről a disznózsír jut eszükbe. Erről meg most jusson inkább eszünkbe a halhatatlan Kosztolányi Dezső írása, a Költő disznózsírból (a címet aztán kölcsönvette Tolnai Ottó, amikor a vele készült rádióinterjút regényesítette). Szóval a Költő disznózsírból, avagy Petőfi egy (talán szabadkai) hentesüzlet kirakatában. Mint Beethoven (és tegyük hozzá: Mozart) marcipánból. Mert: „Az igazi dicsőség akkor kezdődik, mikor már annyira szeretnek bennünket, hogy meg is esznek…”

És akkor jöhet az édes-pikáns Mari Dorottya-jégkrém (beleértve a kisujja legkisebb mozdulatát is), a Csonka Szilvia- és Temesi Zsolt-epertorta, a Gyulai-Zékány István-hatlapos (vagy tízlapos), a Szerémi-citromfagyi, a Horváth Ákos-piskóta, a Németh Judit-falatok, a Némedi Árpád-omlett és a Szabó Róbert Endre-falatok. (És egye fene: Vinnai – disznózsírból. Sovány ő is, mint Petőfi.)

A legszebb szavak

És ha már Kosztolányi. Ő volt az, aki francia mintára kiválasztotta a tíz legszebb magyar szót, az anya kivételével mind egyszótagút, a gyöngytől az őszig. A szupergála honfoglalós jelenetében van az a zseniális szópárbaj, amely az elsőre költöztetőnek gondolt hunok meg a házigazda római férj között zajlik. Ez utóbbi elborzadva konstatálja, hogy a gyönyörű, dallamos, hosszú latin szavak hun (itt és most értsd: majdani magyar) megfelelője mind milyen brutálisan  egyszerű: ló, kő, bú, fű – és így tovább. És bár a római saru a hunok szerint nem más, mint lukas (ergo szétcseszett) csizma, csak meghívják az újdonsült szomszédokat honfoglalózni. Úgyhogy végül megcsillan a pax. A béke (na ugye).