Szendiszűcs István fotókiállítása Intaházán

A ráncok az arcokon – ezt a címet adta a válogatásnak. Most előhozakodhatnék az arcábrázolás történetével, ahogy az ábrázolhatatlan titok helyén előbb megjelent a hit szerint  ablakként működő ikon, a szent és transzcendens értelemben igaz kép, amelyből aztán a reneszánsz tájékán megszületett a képzőművészetben a profán portré. Aztán sokkal később új médiumként mindent elmozdított, megváltoztatott a fotó (az analóg, aztán a digitális). Szendiszűcs István fekete-fehér fotóin viszont mintha  megjelenne az a réges-régi titok. Hogy miért? Talán mert biztosan jár azon a mezsgyén, amely  nézés és a látás között húzódik. Nemcsak néz, hanem lát is. Meglátja azt, ami a puszta nézés előtt rejtve marad. 

De van itt valami más is. Szendiszűcs István valahogy ösztönösen, eredendően partnernek tekinti, egyenrangú társnak azokat, akiket megörökít, akiket kiragad az időből, és visszaad az időnek. Beszélgetésben, kapcsolatban,  dialógusban van velük. Láthatóvá teszi őket. Mindannyian az ismerősei – az ismerőseink. “Az arcom visszakérem” – mondja Bella István kétségbeesett versében. Ők, akiket itt látunk, visszakapták – megkapták az arcukat. Úgy vannak előttünk pőrén, hogy nem kell lesütnünk a szemünket, nem azt érezzük, valaki kileste, emberségükben kifosztotta őket. Ellenkezőleg. Pedig olyan könnyű tárggyá tenni (akár észrevétlenül és akaratlanul), akit bármi módon szemügyre veszünk. 

(A digitalizált felvételek a Metrum 2006 Kft. támogatásával kerültek ki a falakra - és ott is maradhatnak, Szendiszűcs István Intaházának ajándékozta valamennyit.)