Te odaülnél? - a pszichiátriai intézményrendszer és az egyéni sors találkozása Intaházán

Minden beszélgetés, találkozás a személyes szabadsághoz is hozzátesz – ezzel vezette be dr. Nagy László osztályvezető főorvos, pszichiáter, pszichoterapeuta azt a beszélgetést, amelynek a Láthatatlanok címmel megrendezett intaházi nyílt napon voltunk részesei és szemlélői. Együtt a személyzet, a vendégek, a páciensek – ki-ki érdeklődése, kedve, figyelme szerint. A kérdés az, hogy miképpen működtethető (jól) a terápiás tér. Például így. 

A Markusovszky-kórház intaházi pszichiátriai és addiktológiai rehabilitációs osztályán a nyílt napoknak nagy hagyománya van: mindig a láthatóság, a láthatóvá tétel a tét, hiszen annak a ténynek is sokféle, a régmúltban gyökerező jelentése és jelentősége van, hogy több mint 70 évvel ezelőtt éppen a „pusztán”, a mindennapi élet színtereitől távol hozták létre az intézményt (ahogy a hasonló intézményeket); elszeparálva, leválasztva a társadalomról. 

Dr. Nagy László osztályvezető főorvos, pszichiáter, pszichoterapeuta a házigazda szerepében a mindenkori megszokottól, elfogadottól eltérőnek ítélt jelenségek és személyek közmegegyezés szerinti láthatatlanságáról – és a láthatatlanság oldásának szükségességéről, lehetőségeiről beszélt. 

Mint az elvermelt krumpli?

A délelőtti tárlatnyitó után – ezúttal Szendiszűcs István fotográfiáiból nyílt kiállítás Intaházán – dr. Zalka Zsolt PhD pszichiáter, pszichoterapeuta, a súlyosabb érzelmi és kapcsolati zavarokkal, pszichotikus állapotokkal küzdő páciensek gyógyulását szolgáló budapesti Thalassa Ház alapítója és 2003-tól 2021 nyaráig a pszichoterápiás intézet szakmai igazgatója –, valamint dr. Kapócs Gábor neurológus, volt helyettes államtitkár, a szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthona volt igazgatója tartott – beszélgetésbe torkolló – előadást; a Magyarországon nagyjából az 1960-as évek elejére kialakult, nehezen változó intézményrendszer és az emberi dimenzió kettős, sokszor egymásnak ellentmondó, feszültséget generáló prespektívájából; Mint az elvermelt krumpli? címmel.

Leveszik-e a láncokat

Zalka Zsolt alapvető problémaként fogalmazta meg, hogy az ellátórendszer inkonzisztens. Differenciáltabbá vált, de nehéz benne eligazodni, vagyis máig többnyire esetleges mozzanat: ki-ki hozzáfér-e a számára legfelelőbb lehetőségekhez. A hozzáférés problémája mellett a szemléletmód a legfontosabb kérdés: hogy a pszichiátriai intézményekben valóságosan és metaforikusan – a mentális betegek gondozásában a humánumot és a morált előtérbe helyező 18. századi francia orvos, Pinel nyomán – „leveszik-e a láncokat a közösségi életre alkalmatlannak tartott embertársainkról” (vagy sem). Mindebből következik, hogy méltó és méltányos viszonyokat lehet kialakítani, ha ezek normaként vannak jelen a közösségben. A felvilágosodásban van az eszmetörténeti gyökere annak a szemléletnek, miszerint a másikat érvényesnek tekintő kapcsolaton alapuló rend működőképes. A mai viszonyokra fordítva: létezik-létezhet olyan specifikus terápiás közösség, ahol „egyszerűen jól bánnak a betegekkel”. További – társadalmi-kulturális dimenziókat ugyancsak megnyitó – kérdés, hogy „miért nincsenek méltóbb körülmények között azok, akiken nem tudunk segíteni; vagy nem úgy, ahogyan szeretnénk”. Zalka Zsolt összegzése szerint az ellátórendszerben „a bot egyik vége” a személyességen alapuló odafordulás – a legmegfelelőbb intézmény, szakember, módszer, terápia megtalálása –; a másik vége pedig abban a jelenségben ragadható meg, amit Bacsák Dániel rögzített A láthatatlanok című kötetében. 

Szögesdrót a kőkerítés tetején

Kapócs Gábor neurológus, volt helyettes államtitkár a fővárosi fenntartású szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthona – Európa legnagyobb pszichiátrai intézménye, ahol a legnagyobb arányban krónikus skizofréniával küzdő betegek élnek – igazgatójaként eltöltött öt éve első napján (2011. június 2-án) hallotta egy pácienstől (bemutatkozásképp leült egy padra, aki akart, odaült mellé), hogy „egy kicsit több szabadságot”. Egy kicsit több szabadságot – ez a mondat volt a kezdőpont, és voltaképpen a legfőbb törekvés, a végpont pedig annak fel-, el- és beismerése, amit az elején az intelmek dacára nem fogadott el: hogy ezt – ezek között az intézményi keretek között – „nem lehet jól csinálni”. 

Első meghatározó élménye volt a szögesdrót a kőkerítés tetején – „hogy ne szökdössenek a betegek” –, a fehér köpeny, a szagok, a folyosó végén a zárkák, a tompa tekintetek, az üres, megtört arcok. Később Lendván hasonlókat tapasztalt. Honnan a tipizálhatóság? A betegség zajlásának eredménye? A gyógyszerelés eredménye? A bezártság eredménye? Valószínűleg mindháromé. 

Kapócs Gábor beszélt arról is, hogy a szentgotthárdi intézet nincsen benne a szakmai köztudatban – nincs rajta a szakmai térképen, a legtöbben nem tudják, mi zajlik a falai között. A szakmai elit valószínűleg nem is akarja látni – hiszen akkor voltaképpen saját hivatásának kudarcával szembesül. 

Ha az egyén nem sors

Bacsák Dániel szociológus akkor került – frissen végzett társadalomtudósként – Szentgotthárdra, amikor Kapócs Gábor távozott onnan. A pszichiátriai intézetben szerzett tapasztalataiból született meg A láthatatlanok – Pszichiátria a határon című kötet, amely az Oriold és Társai gondozásában jelent meg az idén, dr. Nagy László ajánlásával: „Bacsák Dániel könyve a szentgotthárdi pszichiátriai intézményről rendkívül pontosan érzékelteti a krónikus pszichiátriai betegek intézeti mindennapjait. Betekintést ad ebbe a zárt világba. Rámutat az ilyen jellegű intézetek létezésének ellentmondásaira, belső feszültségeire. Elgondolkodtató, mennyire elromolhat az olyan történet, amiben az egyén nem sors, nem az ő konkrét létezése, létezésének ‚zuhanása’, hanem csak egy társadalmi probléma. Ez a feltáró munka továbbgondolásra késztet, és jelentősen hozzájárulhat mind a pszichiátriai betegséggel, mind a pszichiátriai betegekkel élők életminőségének javításához.” A kötet intaházi bemutatóján Bacsák Dániel történeti kontextusba helyezte a kérdést. Az 1867-es közegészségügyi törvény adta meg az intézményi kereteket; a múlt századfordulón következett be az intézményesítés (akkor jött létre négy nagy intézet, például Lipótmező). Külföldi minta nyomán Magyarországon is próbálkoztak a családi ápolási telepek (CSÁP) meghonosításával; de végül az intézmények terjedtek el. A szentgotthárdi intézetet 1952-ben alapították, az ide kerülő betegek pedig kikerültek a társadalom és a szakma látóteréből. Bacsák Dániel – megerősítve Kapócs Gábor tapasztalatát – beszámolt arról, hogy pszichiátriai kongresszuson is újdonságként tudott hatni az a tény, hogy ma mintegy nyolcezren élnek a szentgotthárdihoz hasonló intézményben Magyarországon (Szentgotthárdon több mint hétszázan). A EU-ban már nincsenek hasonló monstre intézetek – alternatívájuk lehet a támogatott lakhatás. 

Te odaülnél?

Akárhogy is: a kulcs a jól működő terápiás közösség. De hogyan kell azt csinálni? Zalka Zsolt az egyéni kezdeményezések a rendszer működése, szabályozása, adminisztrációja között feszülő ellentétre hívta föl a figyelmet. Dr. Nagy László a mikrojelenségek fontosságával reagált. Hogy a legfontosabb nem a szabály, hanem a jelenlét minősége, a pszichés problémával küzdő ember: hogy ne tűnjön el. Hogy azt érezze, rá figyelnek – és nemcsak nézik, hanem látják is; őt magát, aki benne van. Hogy odaül-e valaki a Szendiszűcs István egyik felvételén látható nő mellé. Te odaülnél?