A megafaktor x-aktái

Zavaros? Az hát, de a lényeg a nézettség, amiért Hugh Grant még az életét is feláldozni képes. A shownak persze mennie kell tovább, az új szériát már a préri lánya vezeti, miközben a stúdióban ott lóg hatalmas fekete keretben a tévéguru fotója. Íme az amerikai álom!

Nem is igazán értem, mi volt a célja a kereskedelmi csatornának, amikor ezzel a filmmel nyitott, hiszen minden rosszat, amit el lehet mondani ezekről a műsorokról, a film elmondott. Talán el kívántak határolódni önmaguktól, talán nem nézték végig vetítés előtt a filmet, s azt hitték, tökéletes promóció lesz. Mindegy is valójában.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Zavaros? Az hát, de a lényeg a nézettség, amiért Hugh Grant még az életét is feláldozni képes. A shownak persze mennie kell tovább, az új szériát már a préri lánya vezeti, miközben a stúdióban ott lóg hatalmas fekete keretben a tévéguru fotója. Íme az amerikai álom!

Nem is igazán értem, mi volt a célja a kereskedelmi csatornának, amikor ezzel a filmmel nyitott, hiszen minden rosszat, amit el lehet mondani ezekről a műsorokról, a film elmondott. Talán el kívántak határolódni önmaguktól, talán nem nézték végig vetítés előtt a filmet, s azt hitték, tökéletes promóció lesz. Mindegy is valójában.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Nem is igazán értem, mi volt a célja a kereskedelmi csatornának, amikor ezzel a filmmel nyitott, hiszen minden rosszat, amit el lehet mondani ezekről a műsorokról, a film elmondott. Talán el kívántak határolódni önmaguktól, talán nem nézték végig vetítés előtt a filmet, s azt hitték, tökéletes promóció lesz. Mindegy is valójában.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Nem is igazán értem, mi volt a célja a kereskedelmi csatornának, amikor ezzel a filmmel nyitott, hiszen minden rosszat, amit el lehet mondani ezekről a műsorokról, a film elmondott. Talán el kívántak határolódni önmaguktól, talán nem nézték végig vetítés előtt a filmet, s azt hitték, tökéletes promóció lesz. Mindegy is valójában.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Mindkét csatornán gőzerővel zajlik a Megaikszfaktor, s a média persze az összes lehetséges fórumon megírta már azt, amit a film is állít, hogy mindez nem a tehetségkutatásról szól, hanem a bevételről. Ami félreértések helyett nem a sztároké lesz majd, hanem a csatornáké. A zsűri dolgozik keményen, ami abból áll, hogy megpróbál úgy csinálni, mintha spontán reakciói lennének, mintha nem előre megírt forgatókönyv szerint dolgozna, mintha nem tudná, hogy a hatszor egymás után iszonyatos módon előadott Leonard Cohen dal után majd jön egy hetedik interpretáció, természetesen egy felvidéki magyar fiatalembertől, egészen zseniálisan.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Vannak, és persze lesznek olyanok, akik valóban tehetségek. Akiknek a produkciói akár még nemzetközi színvonalú is lehetnek, de a lényeg nem ez. Egyelőre ugyanis tarol az idiotizmus, ahol a nyilvánvaló cél az, hogy a megszűnt Mónika és Joshi Barat-showból hogyan lehet átcsábítani az összes fogatlan, idétlen megszólalót, és rábírni őket arra, hogy a veszekedés helyett énekeljenek. Aztán pedig lehet szörnyülködni, és röhögni, és ujjal mutogatni, hogy ennyi barom él széles e hazában, s ülni a tévé előtt, s nyugtázni, hogy én erre a szintre még nem süllyedtem, én ezt soha, semmi pénzért, pedig dehogy- nem. Ott van például kedvencem, a zsűri. A két műsorban összesen nyolcan. Neves zenészek, ikonikus rocksztárok, valaha volt kitűnő újságírók, egészen jó színésznők. Ugye, hogy van az a pénz!

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

Én különösen Pressert fájlalom, akiről Sebők János szakíró írja egyik cikkében, hogy míg a Youtubon legfeljebb néhány ezren hallgatják, nézik legújabb dalát, addig a Bikicsunájt több százezeren töltik le. S fura módon, miközben kárvallottja, egyben gerjesztője is Presser ennek a folyamatnak. Közben szól a Magyar Dal Napja, holott magyar dal már régen nincsen, a tehetségkutatók sztárjai is legfeljebb jó karaoke-énekesek, s amikor megjelennek első lemezeik saját dalokkal, kiderül, hogy a király, vagy a királynő meztelen. Szó nincs lemezről lemezre történő építkezésről, zenei fejlődésről, saját előadói stílusról, életműről, művészi hitvallásról.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.

A Hugh Grant alakította karakter belehal a tehetségkutatásba. Szerintem Presser és zsűritársai is belehalnak egy kicsit.