Örökké unoka

Milyen nagymama nélküli unokának lenni? Szomorú, keserédes és örök megtiszteltetés. Egykor lehettem igazi, nagymamás unoka, egykor foghattam a nagyim kezét, egykor megtapasztalhattam, milyen, amikor az „unokának lenni” nem szívet szaggató hiány, hanem lelket emelő bőség. Anyai nagymamámmal mindössze tíz év adatott nekünk. Az emlékeim jelentős része az apró gyermekkor emlékhomályába vész. De képek, illatok, színek, arcok, mondatok máig itt pulzálnak bennem.
 Mert igen: egykor unokája lehettem annak a nőnek, aki édesanyám szerint a világ legjobb anyukája, szerintem pedig a legjobb nagymamája volt. Sokat voltunk együtt, míg a szüleim dolgoztak, teremtették az életünket. Játszottunk, nevettünk, csatangoltunk, piacoztunk. Örökké úgy marad meg bennem, ahogy áll a lángososnál, fogja a forró tésztát, és falatonként tépi nekem. Én meg, mint egy csöpp fióka, csak tátottam a számat, és bele se gondoltam, hogy eközben mama ujjait égeti a mennyei manna. Az arcán mosoly ragyogott, és olyan szeretet, aminek a fénye ma, 26 évvel az elvesztése után is átmelegít.