Szomorú napok a füzesi hegyvidéken - 15 rejtélyes halálesetről írnak az anyakönyvek 1945 áprilisa és júniusa között

E két falu ma már Szentgotthárdhoz tartozik. Füzes két részből állt, a postaút melletti faluközpontból és a tőle északra fekvő szórvány házcsoportokból és magányos házakból. Hegyvidéknek nevezték, noha csak alacsony dombokról van szó. Gyakorlatilag hasonló volt a helyzet a jóval kisebb Jakabházán is. A fenti időszakban ezen a területen tizenöten haltak meg nem természetes halállal. Itt hangsúlyozni kell, civil személyekről van szó, az itt elesett katonákról nincs adat. A halál okaként az anyakönyv három dolgot jelöl meg: hét esetben öngyilkosság, (ön)akasztás, hat esetben baleset gránátrobbanásból és aknaszilánk-sérülésből eredően, három esetben pedig gyilkosság, lelövés. 

Feltűnő az öngyilkosok igen magas száma, a Lang családból négyen akasztották fel magukat, az apa, az anya, valamint a 22 és 15 éves lányaik. Összehasonlításként: a Nemesmedvesen történtekről nagyon sokan írtak. Ott három civil halt meg ebben az időszakban a háború következtében. A viták, beszélgetések vissza-visszatérő témája, hogy mikor ért véget a második világháború Magyarországon. Akik foglalkoztak vele, azok többnyire hadtörténeti szempontból közelítettek az eseményekhez. A rendszerváltás környékén a kérdés sokak számára újdonság volt, s azt mondták, „hál’ istennek, most már szabad erről beszélni”. Félreértették a dolgot, előtte is beszéltek róla. 1950-ben politikai döntés született arról, hogy az utolsónak felszabadult település Nemesmedves lesz, a felszabadulás emléknapja pedig április 4. 

Ugyanakkor már 1950-ben leírták azt is, hogy április 4. után Nemesmedves, Rábafüzes és néhány további község külterületén tovább folytak a harcok. Az oroszok április 1-jén Rábafüzesnek és Jakabházának csak a központját foglalták el. Arra vonatkozóan, hogy mikor került a kezükre a hegyvidék, eltérőek az adatok. Vannak kutatók, akik szerint április 11-én, mások szerint április 13-án, sőt talán annál is később. Ebben a másfél-két hetes időszakban az ott lakók a két tűz között magukra maradtak. Április 12. már kicsit nyugodtabb napnak számított, az április 1-je óta elhunytakat is akkor hozhatták be a faluba, írták be a halotti anyakönyvbe, s valószínűleg akkor is temették el őket. A csend nem állt be teljesen, a következő hetekben, hónapokban is voltak áldozatok. A hároméves Motzer Cecília testvérével és édesanyjával együtt április 10-én, az ötéves Sommer Terézia május 2-án halt meg. A halál oka mind a négy esetben gránátrobbanás. Június 5-én és 8-án ketten akna- és gránátrobbanás következtében haltak meg, egy 27 éves férfi pedig akkor akasztotta fel magát. Mi lehetett az öngyilkosságok konkrét oka? Nem tudjuk, de a félelemnek és a kilátástalanságnak biztosan volt benne szerepe. Az itt élők németek voltak, s már hónapok óta terjedt a hír, hogy az oroszok kíméletlenek, megerőszakolják a nőket, a férfiak pedig a jobbik esetben valamelyik szibériai munkatáborba kerülnek. Most ugorjunk kicsit vissza az időben. 

Nézzük először azt, hogy mi történt a füzesiekkel a 20. század első felében. A századforduló táján közülük is jó néhányan kimentek Amerikába. Nem akartak mást, mint ott dolgozni néhány évig, aztán a kapott pénzzel hazajönni a szülőföldre, venni még néhány holdat a meglévőhöz, esetleg új házat építeni. Így tervezték, aztán mégis voltak, akik végleg ott maradtak. Az első világháború idején az ottani sorköteles férfiakat is behívták, s bőven voltak halottaik. A háború után, amikor meghúzták az új határokat, többen is úgy gondolták, jobb lenne, ha falujuk Ausztriához kerülne. Nem szerveztek felkelést, csak demonstráltak. Megharagudtak rájuk, 1922 kora tavaszán többeket elfogtak közülük, Szombathelyre szállítottak és véresre vertek. Az elszakadást pártolók elleni retorziókról tabu beszélni, pedig voltak ilyenek. A legdurvább eset Pornóapátiban történt, ahol a falu német nemzetiségű és német érzelmű plébánosát, Pataki (eredeti nevén: Schnellbach) Ferencet brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. Az elkövetők személyét nem derítették ki, csak annyit tudni róluk, hogy lovas kocsival érkeztek, s Szombathely irányába távoztak. 1933-ban Rábafüzesen megalakult a Volksbund elődje, a Volksbildungsverein (Népművelési Egyesület) helyi szervezete. 1942-ben a Waffen SS már legálisan toborzott Magyarországon. 

A csatlakozók az akkori rendeletek értelmében elvesztették magyar állampolgárságukat. A belügyminiszter által közzétett listán 18 rábafüzesi születésű fiatal férfi neve szerepel. Alighogy véget ért a háború, elkezdődött a németek elleni hangulatkeltés. Az egyik vasi lap versikét is közölt: „Porban hever Európa, németre vár akasztófa…” A korabeli sajtóközlemények szerint 1946 májusában a rábafüzesi németek 90 százalékát tervezték kitelepíteni. A Németország felé induló vagonokban végül ennél kevesebb embert szállítottak el. Voltak, akik átszöktek a határon, voltak, akiket Magyarországon belül deportáltak. Nagyon kevesen maradtak vagy tértek vissza. A hegyvidéki házakat, településrészeket fokozatosan felszámolták. Aki a nyomaikat keresi, vigyázzon, mert fedetlen kutak is maradtak utánuk. Végül álljanak itt Thomas Mann gyakran idézett szavai! „Mélységesen mély a múltnak kútja.”