Ahogy a nagymama örül az unokának, úgy nem tud örülni senki!

Gyerekkoromban nagy örömmel töltött el, amikor meghallottam a mondatot: Készülj, megyünk a nagyihoz! Na nem a finomabbnál finomabb sütemények vagy a kabátzsebembe csúsztatott ezres miatt –persze ezek ellen sem volt kifogásom. Az együtt töltött idő kedvence mindig az első pillanat volt. Amikor betrappoltam az ajtón és ő észrevett. A mélabús tekintetébe máris fény költözött és hatalmas mosollyal köszöntött: Szerbusz kislányom! Akkor nem értettem, hogy tud nekem ennyire örülni valaki? Ha bemegyek az óvodába, miért nem ül ekkora boldogság az óvó nénik arcára? És a bolttal mi a helyzet? A pénztáros még csak nem is köszönt nekem. Mindenesetre az ő szemeinek tükrében éreztem először, hogy szerethető vagyok és azóta is keresem a tekintetét.