Textiltriennálé a tűréshatáron - A gobelintől a fenyőtűig a Szombathelyi Képtárban

A súlyos katalógus bevezetőjében a szédítő és végtelenbe nyíló nyelvi tobzódás (a szöveg/ szövet részben képvers formáját veszi föl) máris jelzi: a Szombathelyi Képtárban megrendezett VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálé hívószava alaposan eltalálta az alkotókat. Sőt: ez a nyelvi tobzódás – a bevezető esszét/tanulmányt Horányi Attila PhD, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetének igazgatója jegyzi – egyúttal a textil definíciójának kitágítására is utal. Így aztán a „tűréshatár” hívószó nem behatárol, leszűkít, hanem éppen ellenkezőleg: sokértelműségével, játékosságával fölszabadít, a lehetőségek végtelen tárházát nyújtja. 

A bevezető zárómondata így szól: „Elmenni a falig, és azt felmutatni.” A textiltriennálé résztvevői valóságos és szimbolikus értelemben is elmennek a falig. Ahogy Cebula Anna művészettörténész, a Szombathelyi Képtár igazgatója – a képtár jelentős textilgyűjteményének vezetője – a kiállítás megnyitóján hangsúlyozta: a tűréshatár hívószó a legkülönfélébb szemléletű, indíttatású alkotókat vonzotta, még soha ennyien nem pályáztak a részvételre, mint most. A felhívásra érkező több száz pályamű közül a zsűri döntése alapján 264 alkotás került be a kiállításba, öt kategóriában. A fal- és tértextil (praktikus okokból) a magyar alkotóknak szól, nemzetközi kategória a miniatűrtextil – amely most 91 művel van jelen –, a szalag és a zászló. (Előbbiből 43, utóbbiból 23 látható a kiállításon.) Mindent összevetve négy kontinens 29 országa képviselteti magát a triennálén; a magyar alkotókon kívül a legtöbben Lengyelországból. A VIII. Nemzetközi Textilművészeti Triennálét a Szombathelyi Képtár és – a hagyománynak megfelelően – a Kulturális Alapítvány a Textilművészetért – közösen rendezte meg. A textil 1970 óta van otthon Szombathelyen. A biennálé-menetrendet 2003-ban váltotta föl a triennálé korszak; mondván, a fáradás jelei észlelhetők, hosszabb időt kell hagyni az új inspirációkra. Az idei triennálé minden bizonnyal igazolja a döntést. 

A tárlat nemcsak annak bizonyítéka, hogy a kortárs textilművészet – talán eddig még soha nem látott mértékben – izgalmas és adekvát módon tud reflektálni a tűréshatárunkat próbára téve változó világunkban zajló folyamatokra, hanem (ezzel szoros összefüggésben) a hagyomány és megújulás együttélésére is példát ad. Van itt gyönyörűen megmunkált francia gobelin – és van újrahasznosított régi függönyből, műanyagból, de fenyőtűből (tű/ rés) tradicionális fonással készült kompozíció is. A legidősebb kiállító kilencvenen túli, a legfiatalabbak huszonévesek. Mesterek és tanítványok lépnek párbeszédbe. A kategóriák elkülönítésénbemutatásán túl maga a kiállítás is megjeleníti ezt a párbeszédet a rendezés szándékai szerint. Erről is beszélt a megnyitót követő napra kitűzött tárlatvezetésen dr. Papp-Vid Dóra DLA öltözéktervező művész, egyetemi docens, miközben fölhívta a közönség figyelmét a tér- és faltextileket fölvonultató nagyterem alkalmi türkiz hátterére, a fényekre és az árnyékokra, amelyek a térszervezésen túl képesek arra, hogy játékba hozzák, kiemeljék, életre keltsék, pluszjelentésekkel ruházzák föl a kiállított tárgyakat. Így válik a több (a Rózsa Anna Alapítvány földszinti bemutatójával együtt hat) önálló, bár a szemet-figyelmet vezetve természetes módon átjárható, sőt: itt-ott egymásba áttűnő egységből álló textiltriennálé egyetlen nagy egésszé – amelyet augusztus végéig minden bizonnyal muszáj többször megnézni. Ahány alkalom – annyi kiállítás. Mindig másra esik több figyelem, mindig lesz, ami újdonságnak tűnik. Mindig más a kedvenc, mindig más, ami megragad. 

Most például Szűcs Edit „Tű né keny” című kompozíciója, amely könnyedségével, légies, talányos szépségével meghatározója a tér- és faltextileket bemutató térnek. Szűcs Edit neve jelmeztervezőként is ismerősen csenghet. A képtárban látható alkotás ugyancsak színházat idéz. Talán a Három nővért – talán a Meggyeskert virágzó fáit (amelyek között, amelyekben Ranyevszkaja az édesanyját véli látni). Vagy Söptei Eszter Létező? című ragyogó, a szó legelemibb értelmében szemet gyönyörködtető sorozata (pamut, lenvászon, nyomat) a textildesign kategóriában – mellyel az idén ráadásul elnyerte a Polgár Csaba-díjat. Eszter „ráadásul” vasi kötődésű alkotó, Celldömölkön született, itthon-otthon van errefelé. (Polgár Csaba Ferenczy Noémi-díjas, Zsennyéhez kötődő textilművész számára szintén nem volt határ, ami a kísérletezést illeti. A laufer, a minta kulcsszavak a művészetében.) Nem véletlen, hogy a tárlatnyitón a megszólalóknak Kneisz Eszter Home contra office című francia gobelinje adta a hátteret. Klasszikus technika, korszerű dilemma: az elmúlt évek bezártságsokkjának kontrasztos – vagy-vagy – textilbe fogalmazása. Mindig külön izgalom szétnézni a minitextilrészlegben. A miniatűrtextil 1975-ben jelent meg Szombathelyen, 1976-tól már nemzetközi kitekintéssel. (A kontinensen itt tűnt föl először, különben hajszálnyival Londoné az elsőbbség.) A minitextil természeténél fogva különösen nagy teret ad a játékosságnak, a kísérletezésnek. Érdekes módon most mintha eltűnőben volna a különbség – ami a kísérletezőkedvet, a problémafölvetéseket illeti. 

 (A miniatűrtextil ebben az értelemben nem különbözik jelentősen a fal- és tértextilektől. Sőt.) Elköszönésképpen nézzük a nyitóképet. Zelenák Katalin Láthatatlan távlat című munkája (gyapjú, pamutszál, egyedi technika) finom női profilt ábrázol. Mintha óvatosan fölfénylő, épségben megmaradt lelet – felbecsülhetetlen értékű, megtisztított kincs – volna egy réges-régi, letűnt vagy talán sosemvolt korból.