Nuszer Mirjam másokhoz képest nehezített pályán, jókora vargabetűkkel talált rá az útjára

Ahhoz, hogy megértsük Nuszer Mirjam cseppet sem hétköznapi pályaválasztását, nem árt felvillantani néhány epizódot a múltjából, a szombathelyi és budapesti évekből. A hámános (most Paragvári Utcai Általános Iskola), zenei tagozatos kislány az oladi 411-es szakközépiskolában varrónőnek tanult tovább, akkoriban indult ott érettségi kimenetű kísérleti osztály. Az érettségi ígéretén túl jó választásnak tűnt Mirjam számára az iskola, mondván, maga varrja majd a fellépőruháit, de hamar kiderült, nem tud bánni a tűvel és a varrócérnával. Két év után a szentgotthárdi gimnáziumban újrakezdte-folytatta a tanulást, az érettségiig viszont csak jóval később jutott el. – Problémás, kifejezetten deviáns gyerek voltam. A környezetem joggal hihette akár azt is, hogy elkallódtam. Az édesanyám rengeteget dolgozott – ma is ápoló a kórház intenzív osztályán –, amivel lehet élni és visszaélni, én inkább visszaéltem.

Sokáig rosszul menedzseltem az életemet, de visszagondolva, végig kellett járnom az utat, hogy itt kössek ki. A születésemtől azt szívtam magamba: nincs olyan, hogy az egyik ember rossz, a másik jó. Nem ítélkezhetünk senkiről első látásra pusztán etnikai alapon, a társadalmi státusza vagy a fizikai adottságai alapján. Legföljebb, ha valaki csalódást okoz egyszer, többször, akkor jelenthetjük ki, hogy a mi életünkkel nem kompatibilis, de megbélyegezni senkit sem lehet. Azt, hogy annak idején nem lettem hajléktalan, annak köszönhetem, hogy volt megtartó közegem csodálatos barátokkal. Megszületett bennem a döntés: ha valaha jobb élethelyzetbe kerülök, visszaforgatom ezt az adományt. Soha nem akarom elfelejteni, honnan jöttem. Azt a mondatot tűztem a zászlómra: végzetes hiba nem létezik. Egyébként is volt honnan hoznom az érzékenységemet: édesanyámon kívül a nagypapám is az egészségügyben dolgozott, az Őrségben volt orvos.

Budapestre 22 éve költözött Mirjam, azt mondja, a szerelem vitte fel, és meg akarta váltani a világot. Kizárólag énekesként tudta magát elképzelni. Minden más kötelezően teljesítendőnek tűnt az életben. Azt meséli, sűrű évek jöttek. Vendéglátózott, pultos volt, az IC büfékocsiján is dolgozott a Budapest-Keleti pályaudvar–Szombathely viszonylatban naponta háromszor. És csak eseti jelleggel énekelt, pedig adódott volna lehetőség, de mindig visszatáncolt, megfutamodott, mégsem akart a reflektorfénybe kerülni. Közben férjhez ment, megszületett a fia.

– A Máltai Szeretetszolgálat egyik játszóterén voltunk a kisfiammal, ott láttam a kiírást: szociális gondozó, ápoló OKJ-képzés indul. Miután letelt a gyes-időszaka, bementem a munkaügyi központba Óbudán, és jelentkeztem egy tanfolyamra. 2009-ben végeztem. A több mint húszfős csoportunkból ketten döntöttünk úgy, hogy a hajléktalanellátásban szeretnénk dolgozni. Azóta kétféle reakcióval találkozom: vagy szent őrültként tekintenek rám az emberek, vagy sajnálnak a munkám miatt, de egyiket se bánom. Egy hajléktalanellátó szervezetnél, a Menhely Alapítványnál kezdtem dolgozni. Először a csomagmegőrzőben, aztán a nappali melegedőben. A csomagmegőrző megrázó hely: több mint 800 szekrény sorakozik, egy pozdorjalapból álló szekrényrengeteg, ahol jelképes pénzért bérelhetnek szekrényeket a hajléktalan emberek, ott tartják az „életüket”, a személyes tárgyaikat, kincseiket, amik a mindennapi élethez nem kellenek. A nappali melegedő pedig pihenőhely, még inkább bázis.

Mirjam dolgozott éjjeli menedékhelyen is, és krízisautózott is, riasztásokhoz ment. És igen, voltak helyzetek, amikor félt, de mégis maradt. Most diszpécser, az utcai szolgálatokat koordinálja, és mivel nagyon hiányzott neki a terepmunka, egy másik szervezetnél – a Hajléktalanokért Közalapítványnál – is vállalt munkát.

– A hajléktalan emberekről a társadalom kevés kivétellel egyszerűen nem akar tudomást venni. Pedig a hajléktalanság nem egy massza, mindenki különálló személyiség. Senki sem születik hajléktalannak. Nekik is lehet kedvenc ételük, gyerekkorukban piros biciklijük, színes ruhájuk, első szerelmük vagy iskolai dicséretük. Van köztük jó humorú, megkeseredett, optimista, istenfélő, ateista, csakúgy, mint a többségi társadalomban. Nekem pedig nem más a célom, csak annyi, hogy legalább a környezetemben megértessem, hogy az égbekiáltó szociális különbségen kívül csak annyiban mások, hogy a döntéseikért nagyobb árat fizettek, mint mások. És, hogy továbbadjam a történetüket.

Mirjam időnként bedolgozik a Menhely Alapítványhoz tartozó Fedél Nélkül újságnak, ahol a szerzők jelentős százaléka olyan tehetséges hajléktalan ember, akiknek ez az egyetlen platformjuk, hogy hallassák a hangjukat. A litera.hu-n irodalmi portálon nemrég egyhetes műhelynaplót írt többedmagával – nem éppen könnyed történeteket annál könnyedebb stílusban, szívfacsaró epizódokkal – a Fedél Nélkül szerkesztőségének önkénteseként. Az írásról azt mondja, teljesen véletlenül alakult, nem volt tudatos döntés a részéről. Igaz, már a mindenkori magyartanárai – közülük a legkitartóbban Gergó Judit – is biztatták: jól fogalmaz, ossza meg a gondolatait a nagyobb közönséggel. És mivel csupa jó visszajelzések jöttek, már elhiszi, krónikása lehet e társadalmi rétegnek. Azzal is segít a hajléktalan embereknek, hogy megmutatja őket a világban, akár egy blogban. Mindig úgy néz rájuk: ha az ő cipőjük lenne rajta, és ugyanazt az utat kellett volna bejárnia, lehet, hogy ugyanott tartana, ahol ők.

Fárasztó a léleknek a munka, amit csinál, néha célszerű máshová tenni a hangsúlyt, mondja. Most efféle változások vannak az életében, de mindenképpen szociális területen marad. amit szívvel szeret. És bár az emberek többsége szívesen húz falat, ha hajléktalanokról hall, Mirjam állítja: minden hajléktalanszállón mindenkinek van egy téglája. Nem lehet tudni, kinek, mikor, hogyan alakul az élete.