Ennyire nem akarok szerencsés lenni

Biztosan a kedves olvasók is ismerik azt a régi mondást, miszerint aki ürülékbe lép, az a szerencse fia/lánya. Nos, tisztelettel jelentem, hogy én már eljutottam arra a szintre, ahol már inkább nem kívánok Fortuna kegyeltje lenni, mert már a hócipőm is tele van a kutyakakival, s ez nem holmi barokkos irodalmi túlzás, hanem a kupacokban mérhető valóság. Tizenhét éve vagyok ízig-vérig kutyás ember, bár igazság szerint már születésemtől kezdve a kutyákhoz vezetett az utam. 2006-ban Lili megérkezésével fordult hatalmasat az életem, majd tavaly novemberben betoppant hozzánk Manna a maga 2,5 kilós önérzetével, és újfent forgott velem a világom jó értelemben. A kutyakaki tehát kicsit sem ismeretlen a számomra, hol nagyobb, hol kisebb adagok körítették a mindennapjaimat. Viszont a termékek, a zöld beruházások masszív végeredményei minden esetben zacskóban végezték. Ehhez képest az utcánkban, sőt a városban mindenütt elhagyva árválkodnak a kupackák, amikbe rendszeresen beletrappolok, miközben azon tanakodom, vajon ezen ürülékeket elpotytyantó ebek gazdái kivétel nélkül vakok és gyengénlátók?