A mi Kisink kicsit hazajött: 1887-ben Szombathelyen született Postmann Mária

Családja Vas megyei volt, gyermekkorát és ifjú évei egy részét ő is itt töltötte. Apja, az evangélikus Postmann Mihály Drumolyból (ma Drumling – Burgenland), anyja, a katolikus Grabner Terézia Pinkafőről (ma Pinkafeld) származott. Mindketten német anyanyelvűek, de természetesen beszéltek magyarul is. Mária még csak 6 éves volt, két testvére pedig még fiatalabb, amikor édesanyjuk meghalt. Előbb a pinkafői nagymamánál, majd a monyorókeréki (ma Eberau) nagynéninél nevelkedtek. Még egészen fiatal, amikor főúri családnál lesz „kisas - szony”. Mit jelent ez a kifejezés akkor? Nevelőnőt, alkalmazott volt, de a család belső köréhez tartozott. Előbb Mauthner Albert lányának (Weiss Manfréd unokájának) nevelője, majd Bécsbe a báró Guttmann családhoz került. A következő állomás egy csehországi hercegi família lett volna, de élve a kicsit váratlanul jött másik lehetőséggel – Pozsonyban, gróf Pongrácz Frigyes családjához ment el bemutatkozni. 1914 áprilisától állt az alkalmazásukban. Elsődleges feladatai az akkor kilencéves Tamáshoz kapcsolódtak, de más munkákat is ellátott. 

A Pongrácz gyerekek nyolcan voltak testvérek, s a lányok – köztük Irén is – a barátnőjükként tekintettek a kisasszonyra. Tőlük kapta a Kisi becézőnevet. Postmann Mária velük élt, szinte a család tagjává vált. Pozsonyban éltek, de a nyarat a nagyszarvai (ma Rohovce) kastélyban töltötték, s a divéki (ma Diviaky) birtokot is gyakran felkeresték. Azt, hogy Postmann Mária emléke fennmaradt, Tamás nővérének, Irénnek, illetve az ő noteszének köszönhetjük. Ő 1914-től egészen 1955-ben bekövetkezett haláláig a közelében volt, feljegyzéseket készített. A Szombathelyen és Vas megyében töltött évekről azt tudhatta, amit Kisi elmesélt neki. Csak apróságokkal tudjuk kiegészíteni azt, ami erről az időszakról szól. Apja nagy reményekkel jött Szombathelyre, esztergályosként dolgozott, de trafikja is volt. 1890 körül a Kőszegi utcában lakott. Valószínűleg ott született Kisi is. A ház már nincs meg, helyén a mozi áll. 1894-ben, amikor 34 évesen meghalt a felesége, lakása az Új utcában (ma Petőfi utca) volt. Ez az épület ma is megvan, s ez az egyetlen azonosítható konkrét helyszín Szombathelyen, amelyik a Postmann családhoz kapcsolódik. Az apa 1913-as halotti bejegyzésénél Kiskar utcai lakcím szerepel. (Ezt a házat is rég lebontották már.) 

A többszöri címváltozásban valószínűleg az is közrejátszott, hogy Postmann Mihály egy szerencsétlen váltóügylet miatt elveszítette pénzét. A két szülő között nagy volt a korkülönbség, a magára maradt idős apának a rokonok segítettek lányai felnevelésében. Volt egy fiú is, de az ő sorsát egyelőre nem ismerjük. Kisi mélyen vallásos volt. Pongrácz Irén (1895–1979) igen nagy tisztelettel ír róla. Egymás bizalmasai voltak, de ez a bizalom mindkettejük számára kicsit mást jelentett. A füzet Kisiről íródott, de a szerző vívódásáról is szól. Ha egy kiszolgáltatott ember van közöttünk, mi a felelősségünk? Hagyjuk magára, mert már nem az alkalmazottunk? Postmann Mária 1925-ben glaukómafertőzés következtében elvesztette a látását. Élete hátralévő harminc évét vakon élte le. Próbálták gyógyíttatni, s ehhez a rokoni kapcsolatokat is felhasználták. Pongrácz Irén édesanyjának, Batthyány Antóniának egyik öccse BatthyányStrattmann László volt. Kisit elhozták hozzá Körmendre, ahol megműtötte. A beavatkozás az első napokban sikeresnek látszott, de rövidesen újabb fertőzés állt be, s kiderült, hogy a vakság végleges. 

Már vakon Lourdes-i zarándoklatra vállalkozott. Szombathelyre kísérték, itt csatlakozott a csoporthoz, amelyet ferencesek is segítettek. Hazafelé Rómát és Assisit is felkeresték. Pongrácz Irén a második világháború utáni nehéz időkben is a közelében maradt, támogatta, intézte az ügyeit. A kitelepítést elkerülte, de a korábbi otthonától őt is, hozzátartozóit is megfosztották. Kisi még a háború előtt egy zárdapenzió lakója lett, de később, miután a szerzetesrendeket feloszlatták, azt is el kellett hagynia. Bérelt szobákban lakott, majd kórházba került, 1955-ben halt meg. Pongrácz Irén írása nem kalandregény, de mégis érdekes, sőt izgalmas olvasmány. A noteszt az írója talán nem arra szánta, hogy abból egyszer majd könyv lesz. A „talán” itt a bizonytalanságot jelzi, mert a szerző mégiscsak barátkozott az irodalommal. 1930-ban Klárika hercegnő kalandjai címmel gyermekkönyve jelent meg a Szent István Kiadónál. A 2020-ban kiadott könyvet Pongrácz Éva szerkesztette, ő írta az előszót és a magyarázó kiegészítéseket. Neki köszönhetjük, hogy a „mi Kisink” egy kicsit hazajött, Szombathelyre.