Mesélő podcast: Kuntár Lajos 110 éve született

Édesapja még születése előtt elhunyt, és a család a tehetséges gyermeket tanulni a szentgotthárdi gimnáziumba küldte, ahol 1934-ben érettségizett. Kuntár Lajost íráskészsége és a világ iránti érdeklődése az újságírói pályára, a Vasvármegye napilap szerkesztőségébe vitte, majd bevonulása után haditudósító lett. A 2. magyar hadsereg tagjaként a világháború orosz frontjain szerzett élményei inspirálták a Véres Don című könyvének megírására. Az először 1943-ban megjelent mű, mint egy véres pecsét, egész életére rányomta a bélyegét. Könyvét 1945 után indexre tették, ő maga a politikai rendőrség fogságába került, és megbízhatatlan személynek nyilvánították. 

Szombathelyen először a Nyugati Kis Újságnál, majd mikor a kisgazdapárt lapját betiltották, a szociáldemokraták helyi újságjánál dolgozott, de elbocsátották, és csak hosszú állástalanság után szerzett munkahelyet a Kéményseprő Vállalatnál. Gépíró adminisztrátor lett, de életigenlő értelmiségiként nem csüggedt, és megírta a „Füstfaragó” vállalat történetét. Az ismeretszerzéssel, ismeretátadással kapcsolatos kihívások egész életében foglalkoztatták. Könyvtárosi végzettségét 1961-ben, doktorátusát 1966-ban az ELTE-n szerezte. Könyvtárosként szembesült azzal, hogy a gyerekek hiába keresnek magyar népmeséket tartalmazó könyveket. 

Ekkor nekifogott, és a Pável Ágoston Néprajzi Társaság tagjaként addig járta Vas megyét, amíg egy kötetre való történetet összegyűjtött. Ezek a vasi népmesék azután az Aranyrózsafa című kötetében jelentek meg. A három kiadást megélt hiánypótló művet a rendszerváltás után A bűvös ládikó címmel, Füzesi Zsuzsa rajzaival újra kiadták. Kuntár Lajos fáradhatatlanul dolgozott a Vas Megyei Népművelési Tanácsadónál, majd a pedagógiai intézetben is. Közéleti elkötelezettségét jelzi, hogy nyugdíjba vonulása után is aktív személyiség maradt. Tagja volt a Vas Megyei Honismereti Egyesület elnökségének, a Gazdag Erzsi Alapítvány kuratóriumának, a Honvéd Hagyományőrző Egyesületnek, a Vasi Szemle, a Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények és az Életünk szerkesztőbizottságának, a Vitézi Rendnek, és mindezekkel párhuzamosan szüntelenül publikált. 

Több mint négyszáz újságcikk, tudományos és honismereti tanulmányok, valamint önálló kötetei mutatják aktivitását. A vele készült interjúkban többször is megemlítette, hogy „lélekben három helyen élt”, gyermekként Csörötneken, gimnazista diákként Szentgotthárdon, felnőttként pedig Szombathelyen volt az otthona. Szülőfalujának történetét Hármaskönyv Csörötnekről címmel írta meg. A község önkormányzata és Szentgotthárd városa is díszpolgárává avatta. 2010 novemberében, életének 92. évében hunyt el. 

Barátai, tisztelői megrendülten búcsúztak tőle, de emléke fennmaradt. Csörötnek – születésének 100. évfordulóján – róla nevezte el a községi művelődési házat, és emlékét Szombathelyen a Paragvári utcában, egykori lakóházán a Dr. Kiss Gyula Kulturális Egyesület által avatott emléktábla is őrzi.